Még most is szívesen nézek néhány évtizeddel ezelőtti amerikai filmeket a tévében.. Tudjátok, amikben pl. Dustin Hoffmann, Tom Hanks, Dannis Quaid vagy Meg Ryan még fiatal.. Sosem tudok betelni azzal a fílinggel, amit ezek a filmek Amerika különböző részeiről sugallnak, a végtelen prérikről, farmokról vagy a moteles kisvárosokról, esetleg a korabeli New Yorkról, a Central Parkról vagy a külvárosokról..
És újra meg újra megdöbbenek azon, hogy harminc-negyven év alatt mennyire hihetetlenül megváltozott a világ! Ezek a filmek komolyan, mintha valamikor a távoli múltban játszódnának! Teljesen mások az emberi kapcsolatok, a kommunikáció, a család és a barátság. Sokkal emberibb, érzelmesebb, érettebb valahogy az egész. Amikor még nem volt mobiltelefon, internet, közösségi média, ilyen mértékű globalizáció.. Valahogy az emberek akkor inkább voltak a saját, körülöttük élő közösség részei. Itt elérkeztünk ahhoz, amit igazán mondani szeretnék. Már tinédzser koromban rájöttem, hogy élhetünk mi akármilyen országban, nagyvárosban, az ember valójában nem képes egy milliós létszámú közösség része lenni! Ezt igazából nem lehet felfogni, nem tudunk ennyi emberhez viszonyulni. Sokkal inkább egy kisebb közösségben mozgunk egész életünkben, aminek képesek vagyunk meghatározó szereplőivé válni, de az életkorral ezek a közösségek is változnak. Eleinte a család, a rokonság, majd az óvoda és iskola adja ezt a felületet. Lehet valaki a nagyi kedvence, a legjobb versmondó az oviban, vagy a suli szépe. Kell egy kisebb közösség, ahol ismernek bennünket, ahol célokat tudunk kitűzni, ahol sikereink lehetnek.. Később elköltözünk, dolgozunk, munkahelyet váltunk, hobbit keresünk, gyerekeket nevelünk és ezekkel mind barátokat szerzünk, de az a közösség, amiben igazán mozogni tudunk szerintem sosem több néhány száz főnél. Mintha az ember nem is arra lenne kitalálva, hogy milliós városokban éljen! És régen nem is volt így.. Az emberek leélték az életüket egy farmon, egy faluban, egy megyében. Ismerték egymást. Néha elegük volt ebből, továbbálltak egy másik helyre. De ott sem volt nagyobb közösség. Vagy a váltás után később visszavágytak.
És aztán ott van a társas magány fogalma, mikor az emberek csak hánykolódnak a milliók között és mégis nagyon magányosak.. Mert hát, hol kezdjék el? Kihez csapódjanak? Hova tartozzanak? Egy nagyvárosban mindez szerintem sokkal nehezebben kivitelezhető..
Én a nacionalizmust emiatt igazából nem is tudom megérteni. Mert hát az országunk.. Mégis kik?? Milliók, akiket nem ismerek egyáltalán? Semmivel se ismerem őket jobban, mint az 1000 vagy 10.000 km-re élőket. Teljesen mindegy, hogy kik őt. Csak mert egy nyelvet beszélünk. Kik ők nekem? A barátaim? Tettek valaha értem bármit is? Ők ismernek engem? Én mindenkit egyformán szeretek, az egész világon. Nem szeretek jobban vagy kevésbé senkit, akivel egy nyelvet beszélek vagy aki földrajzilag közelebb él hozzám. Szerintem nincs szükség erővel egybetartott milliós közösségekre, mert ezt az ember úgysem tudja befogadni és sokkal erőltetettebben működnek, mint a kis közösségek.
Én csak szeretnék természetesen jönni-menni ebben a világban, a sok-sok érdekes ember között, hogy bárkit szabadon meg lehessen ismerni, és az én kis életidőm alatt minél több barátom lehessen az én kis saját közösségemben..
