Eléggé felkeltette a kíváncsiságomat ez a Pán Péter-szindróma és egy kicsit beleástam magam a témába.. Cikkeket olvastam, riportokat néztem. Megtudtam, hogy gyakorlatilag egy egész generációt azonosítanak ezzel a jelenséggel, méghozzá pontosan az én generációmat, a "80-asokat". Jellemző rájuk, hogy a szüleik eltartják őket, hosszú-hosszú évekig tanulnak, amit szintén a szüleik pénzelnek, dolgozni nem nagyon
akarnak (pláne nem kevés pénzért, mert "ha már csak százezret fizetnek, akkor minek menjek már el"..), ahogy elköltözni, önálló, felelősségteljes életet élni sem.. Nem nagyon vannak kitűzött céljaik, inkább elvannak kényelmesen a családi fészekben, ahol főznek-mosnak-takarítanak rájuk. Még a lányokra, nőkre is.. Nekem ez annyira megdöbbentő! Vajon mit tudtak az én szüleim, amit ezeknek a fiataloknak a szülei nem?
Mert hogy a szülők is hibásak ebben a megrekedt életformában. És hogy miért mondom, hogy hibásak? Miért nem lehet jó ez a családi együttélés? Természetesen azzal semmi gond nincs, hogy együtt van a család. Viszont az ember életének vannak természetes, egymást követő ciklusai, amik hozzájárulnak az egészséges (felnőtt) személyiség kialakulásához. Ha az életük megreked valahol, akkor a személyiségfejlődésük is megakad! Pedig egyszer ezeknek a fiataloknak is saját életet kell majd élniük, sőt gyereket is kell(ene) nevelniük. Vajon milyen szülő lesz így belőlük? Hogyan fognak a saját lábukra állni, döntéseket hozni és azért vállalni a felelősséget? Hogyan fognak elköteleződni egy komoly társ mellett, akiért szintén felelősséget kell vállalni, a gyermekekről már nem is beszélve? Mert hogy ezek a fiatalok ezektől a dolgoktól is ódzkodnak. A kapcsolataik felszínesek, ideig-óráig tartanak, amíg egy időre kényelmesnek érzik.. Hogyan lesz így egy nőből felelősségteljes, gondoskodó anya, akit huszon-harmincéves korában ugyanúgy eltartanak, mint gyerekkorában? És hogyan lesz így egy férfiból valódi családfő?? Azt találtam, hogy tele van az internet azon nők siralmaival, akik évekig küszködnek gyerekes, éretlen férfiak mellett. Próbálnak valahogy otthont, egzisztenciát teremteni, berendezkedni egy komoly, hosszútávú életformára, míg ezek a férfiak könnyed életet élnek (leginkább a sajátjukat továbbra is), elvannak egy ideig a kapcsolatban, amíg a maguk számára kielégítőnek találják, de nem veszik komolyan mellettük azt a nőt, aki annyira törekszik, vezetést egyáltalán nem tudnak nyújtani, érzelmileg és lelkileg éretlenek, nem tudják sem megérteni, sem támogatni a párjukat. És ehhez hozzájárul, hogy otthon nem láttak jó szülői mintákat. Csak veszekedést, meg nem értettséget, esetleg válást. Nem volt jó a kapcsolatuk az édesapjukkal (édesanyjukkal), amiből épülni tudtak volna. És sokan még társadalmilag sem tudtak jól szocializálódni. Ezért nem lett egy stabil, kiegyensúlyozott énképük. Vagy önbecsülés hiánytól szenvednek, szoronganak, vagy nagyképűvé válnak. Sokszor a tudásba menekülnek, amit megszereztek (iskolában), mert az az egy dolog van, amiben tényleg jónak érzik magukat. Nem tanulnak meg helyesen, érzékenyen bánni másokkal. Sokszor egyszerűen csak sztereotípiákat követnek. Az a fura, hogy a nők gondoskodó énje mégis vonzódik ezekhez a férfiakhoz és eleinte jó érzés lehet, hogy segíteni próbálnak.. de egy idő után minden nő besokall egy határozatlan férfi mellett..
Az én szüleim sohasem kötöttek magukhoz. Mindig is azt láttam, hogy dolgos emberek, akik mindenért megküzdenek. Minket is erre neveltek. Kis gyerekkorunktól másik faluba, városba jártunk önállóan iskolába. Otthon segíteni kellett a házimunkában és rendnek kellett lennie. Édesapám egyértelműen a család feje volt. Nem kényeztettek el, tudtuk, hogy az élet költséges és spórolni kell. Nem buzdítottak arra, hogy a végtelenségig tanuljunk tovább. Mi egy kézzelfogható szakmát megtanultunk és kifejezetten
vágytunk arra, hogy haladjunk az élettel tovább az iskola elvégzése után, hogy dolgozzunk, önállóan tartsunk fent egy lakást (albérletet), hogy megtanuljuk teljesen egymagunk eltartani magunkat, gondoskodni egy háztartásról, beosztani a pénzt és megoldani az életben felmerülő egyéb nehézségeket. Szilárd meggyőződésem, hogy ez előnyös folyamat volt. Annyiszor hallgattam már végig korombeli fiatalok - számomra érthetetlen - laza, felelősség nélküli hozzáállását, hogy most végre megértettem, honnan eredhet a gond.
És persze nem hagyhatom ki semmiképpen, hogy a bibliai nevelés mennyire sokat segített ebben is! Hiszen évezredek óta tisztán, röviden, egyszerűen kimondja a női-férfi, házastársi, szülői, gyermeki szerepek mibenlétét. És ezek nem avulnak el. Az emberek ehelyett rengetegféle együtt élési formát, alternatívát kitalálnak és a társadalom lassan darabjaira hullik.. A család egysége (apa-anya /házasságban/-gyerekek) még a szakértők szerint is minden kétséget kizáróan a legideálisabb létforma az egyének személyisége és boldogsága, elégedettsége szempontjából. Ebben pedig érték maga az ember. Gondolkodtam azon, hogy miért ennyire időlegesek manapság a párkapcsolatok. Mert az emberek úgy bánnak egymással is, mint egy tárggyal, amit le lehet cserélni, ha már nem kell. Hozzászoktak az elmúlt évtizedekben, hogy szinte semmiről nem gondolkodnak
tartósan, hosszútávon! Elveszett az ember értéke! Azt mondják, hogy a szabadság (szabadosság?) jó, az hiányzott nekünk. És hova vezetett?? Mennyivel lett jobb a társadalom? Tele vagyunk egyedülálló anyákkal, válásokkal, félresiklott életekkel és mérhetetlen sok csalódással. Mindig felbosszant, amikor azt mondják, hogy "nekik nem kell a papír" ahhoz, hogy boldogok legyenek. A házasság nem egy papír!! A házasság egy elrendezés, egy intézmény, egy nagyon komoly eskü, egy fogadalom. Miszerint én fogadalmat teszek arra, hogy hűséges leszek a másikhoz és kitartok mellette! És az emberek sem a másikban, sem magukban nem bíznak annyira, hogy ezt meg merjék fogadni!! Ez a fogadalom pedig sokkal erősebben késztet, hogy a gondok elől ne meneküljenek (kifelé) a felek, hanem igyekezzenek megoldani, közösen. Ezt a kutatások is mind alátámasztják. És szerintem sokan egyszerűen az esküvőre vágynak igazán. Pedig inkább a házasságba tennének bele annyi erőfeszítést, mint az esküvő megszervezésébe.. És olyan könnyedén el lehet válni, hogy nem csoda, hogy aprópénzre váltották már ezt az egykor oly komoly fogadalomtételt.
Igen, azt kell hogy mondjam, hogy minél idősebb vagyok, minél több mindent látok és értek meg összefüggésében magam körül, annál inkább becsülöm a Biblia időtálló, egyszerű bölcsességét! Nem terjed ki minden apró részletre és mégis az alapelvek önmagukban elegendők ahhoz, hogy az élet minden területén a helyes irányba tereljenek és egészséges személyiséget fejlesszenek ki és olyan emberi kapcsolatokat, amikben boldogok lehetünk! Olyan célok elérésére buzdít, amelyekben valódi megelégedettséget érezhetünk! Ki más adhatna ilyen jó tanácsokat, mint Az, aki a legjobban ismeri az emberi természetet? A nőt, a férfit, az anyát, apát, gyermeket, nagyszülőt, árvát, özvegyet... Ez valóban "felülről jövő bölcsesség" és én napról-napra hálásabb vagyok, hogy ismerhetem, látom, hogy mennyire helyes úton tart, milyen szilárd értékeket, erkölcsöket ad és én nem vágyom kicsit sem máshogyan élni!
Én is egy vagyok a sok millió ember közül, akit megérint és nagyon érdekel a Titanic igaz története. Mivel ebben az évben van a hajó elsüllyedésének 100. évfordulója, ezért rengeteg műsort lehet látni, ami ezzel foglalkozik. Mind közül a legrészletesebb, leghitelesebb, legszínvonalasabb filmeket eddig a NatGeo-n láttam. Itt találtam meg végre azt a bizonyos pillanatot, amikor 1985-ben Robert Ballard először pillantotta meg a roncsokat. (Legelsőként az egyik gőzkazánt látták meg.) Nagyon kíváncsi voltam az eredeti felvételekre és, hogy mit is érzett akkor ez a híres óceánkutató, aki életre szóló álmát váltotta valóra! Nagyon érdekes az a kettős érzés, amiről mesél. Egyrészt, hogy mint felfedező, hihetetlen öröm volt, ugyanakkor egy szomorú érzés is úrrá lett rajta, hogy valójában nem lenne mit ünnepelni, hiszen igazából 1500 ember temetőhelyét találták meg és egy szörnyű tragédia színhelyén járnak.. S bár ők fedezték fel, nem tekintették a "sajátjuknak" a hajót. Emiatt is végül úgy döntöttek, hogy semmilyen tárgyat nem hoznak fel, mindent érintetlenül hagynak.. Nézd meg te is ezeket a különleges pillanatokat!
Hétfőn este egy kis válogatás volt szintén a Dunán a Balatonról - kisfilmekből, zeneszámokból, híradókból, különféle tudósításokból összevegyítve. Mondhatom, nagyon bájos és ironikus műsor volt. Szerintem az akkori embernek is volt benne irónia, de mostani szemmel meg pláne :) Főként, ahogy azokat szidták, akik a balatoni nyaralójukat kissé "túlméretesre" építették és valahogy még a szobák is sorszámozottak lettek :) Pedig valójában mindenki még a sufnit is kiadta, hogy keressen már valamit az NDK-s nyaralókon. "Volt olyan, aki egészen hihetetlen módon egy szezon alatt akár 180.000 Ft-ot is megkeresett, holott tisztes munkásaink a földeken évi 27.000 Ft-ért dolgoznak szorgalmasan, támogatva a magyar államot és népet. Nem akarjuk, hogy a Balaton környéke legyen a könnyű, munka nélküli pénzkeresés melegágya!" Hát valahogy így hangzott az ítélet.. Talán azért is érdekelt a téma, mert mi is ebből élünk, a szoba kiadásból. Úgyhogy nálunk is van zimmer frei :) Igaz, nem éppen ezen a hétvégén, mert most lesz a Fishing on Orfű. Nagyon kinőtte már magát ez a fesztivál, erre a néhány napra zsúfolásig megtelik a falu. Hónapok óta foglaltak voltak a mi szobáink is erre a hétvégére. Csak azt sajnáljuk, hogy nem egyhetes a program :) Jut eszembe, már nagyon itt van az ideje tervezni a nyarat, a szabadságot, utazást. Orfűt, Agárdot és egyebeket. Remélem lesznek egyebek is :)
Tegnap volt a ballagás. Délelőtt még elugrottunk az Allee-ba, hogy ajándékot nézzünk. Fogalmunk sem volt, mit kéne venni. Végül úgy alakult, hogy közös ötlettel oldottuk meg a dolgot: Sára indítványozására bementünk a Regio játékboltba és én meg észrevettem a leendő ajándékot: egy gördeszkát, védőfelszereléssel. Chris nagyon mozgékony srác és biztosak voltunk benne, hogy kiválóan megtanul majd gördeszkázni, bár afelől kétségeim vannak, hogy a könyök- és térdvédőt fogja használni :) Mindenesetre sikerült örömet szerezni neki! Edináék úgy 2 felé estek be hozzánk a vízműves családi napról, strandruhában. Szóval ők legalább kényelmesben utaztak, mi már szoknyában. Még egy csokrot is vettünk közösben, amit stílszerűen, ahogy manapság divat, egy extra díszítéssel, egy kis motorral is feldobtunk :) Nagyon hamar odaértünk az autópályán Agárdra. Szikrázóan sütött a nap és már egyre több nyaralót lehetett sétálni látni. Máris elképzeltem, ahogy, ha leutazunk Petiékhez nyáron, majd reggelenként klaffogunk lefelé a papucsunkban a strandra.. Egy szép és hosszú utca végén laknak, a tótól egy kellemes séta, albérletben, egy családi házban. Van garázs, nagy kert, hintaágy, kutya, macska, ahogy kell.. Mire odaértünk, már sokan ott voltak és az asztalokon finomabbnál finomabb sütemények kínálták magukat. Bea kitett magáért! Elbeszélgettük a délutánt, Chris még bolondozott a haverokkal. Aztán lassan ő is ünneplőbe öltözött, Peti és Laci elindult az iskolába összeállítani a hangosítást. Peti ugyanis abban az iskolában rendszergazda, ahonnan Chris elballagott most. Nem mellesleg 3 utcasaroknyira a házuktól :) Bűbájos vidéki iskola, fehér falak, fa díszítés, vörös cserép, nagy, árnyas fás udvar.. Én már eddigre is elég sok képet csináltam az összejött társaságról, de a java még csak ezután jött. Szóval Edináék is átöltöztek, elindultunk mi is az iskolába, megnéztük Peti munkahelyét is, aztán lesétáltunk az udvarra és kisvártatva elindult a program. Búcsúbeszédek az alsóbb évfolyamoktól, táncbemutatók, az igazgatónő beszéde, aztán kiszólították a színpadra a ballagó nyolcadikosokat, kaptak lufit és el is engedték.. Ez már egyre több iskolában lett hagyomány. Ezután még egy hosszú dícséret- és jutalom-könyvosztás következett és végül a befejező mozzanat, a nyolcadikosok behelyeztek az iskola fa kapujába egy-egy monogrammal ellátott szöget.. A képeket a Chris ballagása c. mappában nézhetitek meg a picasán.
Múlt délután hazafelé sokat hallgattam a "Tegnap" c. számot. Mostanában rengeteget gondolkodok az elengedés képességén. És ez a dal éppen erről szól. Hogy lerakom arra a bizonyos zöld padra a terheket, az emlékeket és ott hagyom.. mert már ott tudom hagyni. És "nem kérem vissza már, nem nézek vissza rá".. Ááá, mégis rátaláltam, hol máshol, mint az mtv1-en :) Váczi Eszter - Tegnap Szóval én eléggé egy merengő ember vagyok, sok szempontból a múltban élő. Ragaszkodom a szenvedéseimhez. Újra meg újra átadom magam nekik és gyötröm velük magam. És ez így nem jó. De hát ugye vagyunk megint csak mi ( igen, még mindig az a MI, akikről korábban írtam..) akikben erős a ragaszkodás, nehezen lépnek túl bizonyos dolgokon. Merthogy ismerek többeket, akiknek valahogy sokkal könnyebben megy.. És néha annyira irigylem őket.. Félreértés ne essék, tudom én persze jól, hogy természetesen a szenvedések is az életünkhöz tartoznak, a tapasztalatainkhoz, ahhoz az úthoz, amin csak és egyedül mi járunk, ahhoz a személyiséghez, ami kizárólag csak nekünk van. Sőt, a sokat szenvedett, sebzett emberek általában érzékenyebbek, empatikusabbak, kifinomodnak a szenzoraik az apró rezdülésekre is. És ez utóbbiakról ki mondaná, hogy nem egy értékes dolog? Persze azért lehet, hogy jobb lett volna mégis elkerülni őket.. Azt már nem tudom meg, nélkülük milyen lennék. De mégis.. Vannak dolgok, amiken túl kell(ene) tudni lépni. Mert már mindenki ezt mondja: Tedd túl magad rajta! És tényleg, olyan ésszerű lenne és mégsem teszem. Egy rossz élethelyzet, aminek vége lett, de akár egy súlyváltozás, aztán anyagi bizonytalanság, ami megoldódott, családi problémák, régi sérelmek, szerelmi csalódások, amik már elmúltak.. Hajj, milyen könnyedén soroltam fel őket ide ebbe a két sorba, holott ebben egy egész élet benne lehet és évek sokasága, hosszú évek kemény munkája, ebben a két sorban.. Érdekes, hogy rövidtávon és alapvetően nagyon megbocsátó ember vagyok és hamar eltekintek affölött, amivel esetleg megbántottak. Nem foglalkozom velük többé. De komolyabb dolgokban már nem vagyok ilyen nagyvonalú magammal.
No hát, túl vagyunk a főzőversenyen is.. Előre bocsátanám, hogy összetettben a mi csapatunk lett az első ;) Készült rengeteg kép is, feltettem őket a Picasára. Mindig tipródom ezen, hogy mennyi legyen az annyi, mennyi kép az, ami kell és mi az ami már csak "szóismétlés". A kiválasztás sem egy könnyű feladat egy hosszú sorozatból. Ebben is fejlődni kell. És hogy az ember minél kevesebb felesleges képet gyártson. Talán ez a legnehezebb. Volt egy másik srác is ( izé.. igazából kolléga, de nem tudom a nevét :), aki végigfotózta az eseményt. Egy jó kis Canon-ja volt. Muszáj beszereznem majd már egy normális vakut. Irigykedtem is rendesen a képeire sötétedés körül :) Főzés közben különféle versenyek voltak, pl. gyümölcsdíszek kifaragása, vagy a tojásfehérje habbá verése. Aztán a terítés, a csapatok mondókái, a zsűrizés. Végül mi is asztalhoz ülhettünk bent az étteremben és megkóstolhattuk a főztünket. Nem akarok elfogult lenni, de a miénk nagyon jó lett :) Pincepörkölt volt és vargabéles. Bár bevallom, nekem nem sok közöm volt hozzá, mivel mi elég késve érkeztünk, úgyhogy jóformán én inkább csak a fotózásból vettem ki a részem :) Aztán a vacsora után jött az eredményhirdetés, aztán egy kis beszélgetés, egy kis tánc és én jöttem is haza néhány kollégával. Azt hiszem rajtunk kívül mindenki ott aludt. De én nem bánom, hogy nem maradtunk tovább.. Ez a társaság túlságosan szereti ahhoz az alkoholt, hogy én jól érezzem magam velük.. Nem az én világom. Ez is egy tanulság volt. De annak mindenképpen örültem, hogy egy kicsit gyakorolhattam a fotózást. Bár egyébként egyre jobban érzékelem a hiányosságaimat, mind a technikában, mind később az utómunkában. Talán majd lesz rá módom, hogy idővel mindkettőben egy kicsit jobban elmélyedjek. Na meg pénzem ;) Mennyivel másabb volt, csütörtökön este összejönni Kláriéknál és dvd-zni.. Az egy intelligens, kellemes társaság volt, onnan felüdülve jöttem haza. Ott is készültek képek, remélem Pistitől mihamarabb megkapom őket, majd felteszek ide is néhányat :)
