Akiket rám bízott az ég

Éjjel csak csendes szuszogás a dallam, 

hálásan nézem a fénylő eget,

hogy adott kart nékem ölelni,

és gondoskodni két fáradt, csontos kezet.

Borostyánkönnyekként akasztom 

napi imám sóhaj-nyakékre,

kiket rám bízott az ég,

ragyogjon azoknak óvón szívére.

Úgy elrepült minden..

apró lábak botlása

komoly lépésekre váltva

figyelmeztet éltem arany alkonyára,

mert fut az idő, s ki most még lép,

majd elhalad,

s csak suttoghatom a hátát látva utána 

a szerető szavakat.

Még mind körülöttem,

s csak ülök összetöpörödötten

a lélek nagy súlya alatt:

mit nem tettem ma meg?

Még mi maradt?

Halaszthatom-e holnapra, 

akaszthatom-e madzagra száradni

izzadt homlokom...

lesz-e elég órám, napom,

hogy feleljek azokért,

kiket felelősséggel

rám bízott az ég?

Fiam csendben átölel, ha fáj,

s csak halkan kérdezi, láttam-e,

hallottam-e.., hogy érdekel-e?

Anya, képzeld!

S csillog az a két gyönyörű kék szeme.

Látom fiam, s hallgatlak,

s hogy érdekel-e? Minden rezdülésed, 

minden sóhajod bennem él,

de most a húgod épp enni kér,

és mennem kell..., de mutasd mégis!

Lányom csendben megsimít, ha látja,

nem dőlök össze a bánat szavára, 

ha életre kelek csakazértis.

Kezét kezembe kulcsolva jön velem

s szemében a jövőbe vetett hitem

kacsint egyet nekem.

S a pamlagon összekuporodva

macska a kutyához,

édesen dorombolva

s kint kapar a másik:

már a nyitott ajtót várja,

lassan bevonul, s csak halkan egyet nyávog,

tegyem már elé végre a macskatápot.

Leülök a földre, s csak nézem csendesen

őket, vajon elég-e az, ahogy szeretem

a velem élőket?

Néma fohászom elnyeli a csillogó,

éjjeli sötétség:

adjon erőt nekem gondoskodni mindről,

kiket kegyesen rám bízott az ég.