Kicsit visszaolvasgattam az elmúlt napokat, heteket és mostanra igencsak naplószerű lettem :) De hát nem lehet mindig olyan mély témákat boncolgatni, mint például az elengedés.. Pedig azóta is töprengek ám rajta. Ennyiből jó, hogy írtam erről, mert a visszaolvasása segít továbbvinni gondolatokat vagy magasabb szintekre jutni egy érzés megélésében, egy krízishelyzet feldolgozásában. Persze fogalmaztam én ott meg ilyen költői kérdéseket, de hát nyilvánvaló, hogy szabadulni szeretnék valaki emlékétől, ami valahogy a vártnál jóval több időbe telik úgy néz ki, illetve talán még abban is határozatlan vagyok, hogy száz százalékosan el akarom-e felejteni. Naná, hogy az a legjobb, hogy valakit nagyon erősen szeretünk és azt hiszem különleges dolog is, ha így van.. És még szép, hogy idő kell ettől megválni.. Tudatosan.. Azon csodálkozom, hogy manapság mégis miért olyan jellemző, hogy sem komoly, erős érzéseket nem éreznek az emberek egymás iránt, sem hosszantartó ragaszkodást és az elmúlás után fájdalmat.. Talán eleinte mindenki így van vele, de a második, harmadik, sokadik eset után egyre érzéketlenebbé válik. Egyre könnyebben megy. Mondhatnám: jön-megy. Sem az első érzések nem olyan erősek, sem az elválás utániak. És az, hogy azonnal van másik. Nem kell gyászolni, végiggondolni, várni utána.. De vajon ez jó így? Ezzel nem gyengül meg az a képességünk, hogy valakit erősen és kitartóan szeretünk? Mert szerintem igen.. Talán az elsőt nagyon szerették. De vége lett. Aztán jött egy második, egy harmadik, egy negyedik.. Átmenetileg enyhítették a rossz érzéseket, pillanatnyilag boldogítottak. Van, aki egy idő után mégis megcsömörlik ettől, mert nem talál bennük valódi gyógyírt, de van, aki nem akar gondolkodni és sodródik az árral.. Aztán születik egy gyerek vagy kettő és addigra már elmúlik minden érzés, marad a kötelesség, a kényszer, a szürke hétköznapok, a veszekedés és elmúlnak az évek.. Én inkább a másik utat választom. Nem akarom a kutyaharapást szőrével gyógyítani. Én inkább gyászolok, de várok egy ugyanolyan erős érzésre. Ami újra lángol és újra erősen kötődöm és boldog vagyok és gyerekeket nevelek.. És talán ez a fájdalmas időszak engem is nevel, talán többé tesz, mintha valaki sosem engedte meg magának, hogy gyötrődjön és elmélkedjen a tanulságokon. És ugyanakkor önkritikát is gyakoroljon. Talán abban is segít, hogy mi az, amibe legközelebb ne fussak bele, ami nem lesz jó, ami, vagy aki bánatot okoz.. És hogy mi az, amit én nem bírok, hol vannak az én határaim..
Kedden Éviéknél voltam Érden. Jó volt újra belépni a ház ajtaján, üdvözölt a három kutyus, felmosószer-illat terjengett a levegőben és száradó ruháké.. Jó volt a nagy, hatszemélyes asztalhoz leülni. A gyerekek közben segítettek a házimunkában, Beácska még apával is elment valahová szerelni. Jó volt látni a nagy fazekakat, serpenyőket, a sok tányért és poharat a szekrényben. Nagycsaládban a fagyasztóból vagy a spájzból is mindig előkerül valami finomság :) Én kávézok miközben Évi lányka ruhákat és férfi ingeket vasal. Mentegetőzik, de hát én tudom, mivel jár egy nagy család, hogy sosincs megállás. Most sincs. Közben kibeszéljük az élet nagy dolgait. Évi sokadszor is úgy tud mesélni az udvarlásukról Csabával, mintha tegnap lett volna. Abbahagyja a vasalást, lehuppan a kanapéra, arca ragyog, szeme csillog! Még egy régi fényképet is megmutat. Hova lett mára az a karcsú lány, három, szinte felnőtt gyerek anyukája.. Dolgos édesanyává érett, akit férje talán jobban szeret és értékel, mint korábban valaha. Teltkarcsúan még inkább! A gyerekek ki tudja hányadszor hallgatják már végig a sztorit :) Finom, hétköznapi, családi boldogság lengi be a levegőt. Elbódulok ettől az illattól, meg sem érzem már az öblítőt, meg a felmosót! Csak azt érzem, hogy irigylem Évit :) Közben dől be a napsugár, a jó idő a teraszajtón, kint heverésznek a kutyusok, a kerti székeket már összerakták és színes falevelek tarkítják az udvart.. Ráadásul délután hurkát sütöttünk, jóféle erdélyi, házi hurkát, ízzel, zamattal telit! Idejét sem tudom, mikor ettem utoljára ilyet :)
Közben apa hazajött - (igazi) csók anyának:
- Minden rendben volt, Kicsim?
- Igen, persze, melegítsem neked a vacsorát?
- Igen, kérlek.. Cinta, van még tejbegríz a spájzban, ha nem eszed meg, megeszem :)
- Jaj ne, anya megehetem? :)
- Persze, drágám :)
Azt hiszem értitek miért esett nehezemre lassan elindulni.. De estére még izgalommal várták az erdélyi rokonokat is, készülni kellett.. Mindig feltölt, ha náluk vagyok és csak megerősít a fentebb leírt elhatározásomban! Egy félig-meddig kapcsolatból soha nem épülhetne egy ilyen család..
Kicsit visszaolvasgattam az elmúlt napokat, heteket és mostanra igencsak naplószerű lettem :) De hát nem lehet mindig olyan mély témákat boncolgatni, mint például az elengedés.. Pedig azóta is töprengek ám rajta. Ennyiből jó, hogy írtam erről, mert a visszaolvasása segít továbbvinni gondolatokat vagy magasabb szintekre jutni egy érzés megélésében, egy krízishelyzet feldolgozásában. Persze fogalmaztam én ott meg ilyen költői kérdéseket, de hát nyilvánvaló, hogy szabadulni szeretnék valaki emlékétől, ami valahogy a vártnál jóval több időbe telik úgy néz ki, illetve talán még abban is határozatlan vagyok, hogy száz százalékosan el akarom-e felejteni. Naná, hogy az a legjobb, hogy valakit nagyon erősen szeretünk és azt hiszem különleges dolog is, ha így van.. És még szép, hogy idő kell ettől megválni.. Tudatosan.. Azon csodálkozom, hogy manapság mégis miért olyan jellemző, hogy sem komoly, erős érzéseket nem éreznek az emberek egymás iránt, sem hosszantartó ragaszkodást és az elmúlás után fájdalmat.. Talán eleinte mindenki így van vele, de a második, harmadik, sokadik eset után egyre érzéketlenebbé válik. Egyre könnyebben megy. Mondhatnám: jön-megy. Sem az első érzések nem olyan erősek, sem az elválás utániak. És az, hogy azonnal van másik. Nem kell gyászolni, végiggondolni, várni utána.. De vajon ez jó így? Ezzel nem gyengül meg az a képességünk, hogy valakit erősen és kitartóan szeretünk? Mert szerintem igen.. Talán az elsőt nagyon szerették. De vége lett. Aztán jött egy második, egy harmadik, egy negyedik.. Átmenetileg enyhítették a rossz érzéseket, pillanatnyilag boldogítottak. Van, aki egy idő után mégis megcsömörlik ettől, mert nem talál bennük valódi gyógyírt, de van, aki nem akar gondolkodni és sodródik az árral.. Aztán születik egy gyerek vagy kettő és addigra már elmúlik minden érzés, marad a kötelesség, a kényszer, a szürke hétköznapok, a veszekedés és elmúlnak az évek.. Én inkább a másik utat választom. Nem akarom a kutyaharapást szőrével gyógyítani. Én inkább gyászolok, de várok egy ugyanolyan erős érzésre. Ami újra lángol és újra erősen kötődöm és boldog vagyok és gyerekeket nevelek.. És talán ez a fájdalmas időszak engem is nevel, talán többé tesz, mintha valaki sosem engedte meg magának, hogy gyötrődjön és elmélkedjen a tanulságokon. És ugyanakkor önkritikát is gyakoroljon. Talán abban is segít, hogy mi az, amibe legközelebb ne fussak bele, ami nem lesz jó, ami, vagy aki bánatot okoz.. És hogy mi az, amit én nem bírok, hol vannak az én határaim..
