Tegnap, ahogy kint voltam az Orfűi-tó strandján, áthatóan az éreztem, hogy szembejött velem az Élet.
Már eleve az élővíz, a tó vize valahogy sokkal jobb volt, mint a betonfalakkal körülhatárolt, klórozott, egyen hőmérsékletűre állított, túlzsúfolt medencék vize. Olyan selymes volt, ahogy körülvett, itt-ott hidegebb, vagy melegebb, kicsit zavaros, kicsit felkavart és sáros, a felszínén néhol a part menti fűzfák levelei úszkáltak, olykor elrebbent egy szitakötő is. Igen, szó szerint úgy éreztem, hogy ez élővíz! A talaj már egyre több helyen lett süppedős, a sok fürdőző jól megtaposta már az évek óta lerakott homokot, de még az is jól esett, ahogy mezítláb az egyenetlen, hűvöskés, csúszós iszapban járkáltam, vagy épp bokáig süppedtem. Éreztem, hogy a talpam és a lábfejem mennyire hálás ezért! Úgyhogy nem is vettem sehova lábbelit, csak egyszer, amikor elmentem a büfébe egy hamburgerért. Mezítláb másztam ki és be a vízbe az oldalsó kijárókon, vagy sétáltam ki a teljesen homokos partig, amit fő partnak építettek ki. Itt óriási gyerekzsivaj volt. Csupa családok mindenütt. Tündéri pelenkás totyogósok, már iskolás, harsogó nagyfiúk és lányok, néhány bizonytalan járású, nőies alkatú, de pattanásos kamaszlány. Kicsit kiültem a legsekélyebb részre, ahol még a víz nyaldosta a lábamat. Elnézegettem a rengeteg homokvárat, volt ott mindenféle kacskaringós labirintus, öblök és lagúnák, hajókikötők, torlaszok. Az egész partot teleépítették a gyerekek, úgy kellett ellavírozni a vízivárosok között, ha ki akart menni az ember. Közben figyeltem, ahogy az Élet leckéit tanulták a gyerekek a szüleiktől. Hogyan kell figyelni másokra, hogy nem csak a saját akartunk érvényesül a közös építkezésnél, hogy várni kell néha a másikra, megegyezni, megbocsátani, elkérni a másik lapátját, majd megköszönni. Hogy ne úgy mozogjunk, hogy közben másokat elkaszálunk és ne úgy rohanjunk a vízbe, hogy körülöttünk mindenki vizes lesz. Ó igen, most fedeztem fel, hogy ebben az egész vizes dologban egy valami a legjobb: a fröcskölés! Az nagyüzemben ment :) És igen, a kicsi gyerekek még kevésbé érzékelik a személyes tér fogalmát, nem tudnak még figyelni a mozdulataikra, nem tudják felmérni, mi mit okoz majd, egyáltalán inkább csak a kortársaikat veszik észre, nem érzékelik a felnőttekkel hogy kell / illik bánni. Hogy totál lefröcskölnek például és teljesen elázik a hajam, a napszemüvegem, pedig azokat pont szárazon akartam tartani. Rajtam is átesett egy kissrác lendületből, teljes testsúlyával, amíg üldögéltem, nem mondom, azért fájdalmas volt, de legalább elnézést kért.. Hát igen, gyerekek közelében ne legyen túl sok elvárásunk :) Ők még minden szempontból elevenek, de milyen jó is az - ha még emlékszünk rá - hogy semmi szorongás és tudatosság nélkül fürdőzünk, ugrálunk, hangoskodunk és visongunk a többi gyerekkel. Én hálás vagyok, hogy vízpart mellett nőttem fel, borzasztó jó dolog, mindig mellette, a közelében szeretnék maradni, bárhol élek is! Most is annyira kikapcsolt, jól esett az úszkálás, a testemnek, lelkemnek...Vonz a cserzett, napbarnított bőr, a smink nélküliség, a kisgatya és strandpapucs, mikor az alkatán nem az edzőterem látszik valakinek, hanem hogy valóban mozog.. Tehát jön-megy, biciklizik, úszik, vízisportol.
Szóval ültem ott a parton és néztem lágyan hullámzó tó vizét, ahogy finomra mossa a parti homokot.. és néztem az embereket. A mostani apuka-anyuka korosztály (nagyjából az enyém) még nem önimádó. Mindenhol tökéletlenségében szép alakokat látni. Holt teltebb, hol pocakosabb, hol a több szülés eredményeit látni. Sehol egy bikinalak, mindenki a családjáért van itt és mert olyan jó a hűs vízben pancsolni a mostani kánikulában! Sehol márkás fürdőrucik, smink, ékszerek, vagy tetkók. Csak a való Élet és a család. Senki nem szelfizik vagy pózol. Csak a lángosért áll sorba, egy szál fürdőruhában, narancsbőrrel és teljesen őszintén. Olyan jól esik! Vajon ez meddig marad így? - tűnődöm...
Aztán egyszer csak feltűnik egy drón a víz felett, ováció tör ki, a gyerekek visonganak, integetnek, majd miután eltűnik, az egyik kislány meggyőződéssel közli a többiekkel, hogy ez már bizony felment az égbe, Jézushoz és onnan többé nem tér vissza. Micsoda élénk fantázia :) Jót kuncogtam rajta. A kislány észrevett engem és nézésével nyomatékosította mondandóját.
Amíg a törölközőn heverésztem, figyeltem a lassan mozduló felhőket, a lágyan integető fűzfa ágait, leveleit. A szem, a minél távolabbra nézésben tud igazán ellazulni, ezt jól megjegyeztem. Mennyivel jobb ez, mint egész nap a monitort bámulni centiméterekről - gondoltam. Aztán elolvastam a Nők Lapja maradék cikkét, egy rejtvényt is megfejtettem. Szeretem ezt a rituálét, meg a Nők Lapját nagyon! Van ez a műfaj - nem tudom hogy hívják - vagy hát ilyen rovatok, mikor egy-egy teljesen hétköznapi mozzanatot mesél el az író, színesen, továbbgondolva, árnyalva, a színfalak mögé nézve.. Legyen az egy vásárlás, egy családi perpatvar, egy történet, amit hallott. Ez nagyon közel áll hozzám, az ilyesmi, napközben én is sokszor gondolok arra, hogy egy őszhajú néniről vagy a szupermarketben véletlen hallott párbeszédről, amiken aztán elmerengek, hogyan tudnék mesélni..
Tehát körülvesz a természet, a kék ég, a bólogató fűzfák, a gyerekzsivaj, a tó vize, a lángos illata és arra gondolok, igen, így jó élni. Tisztán, természetesen... Erre kell törekedni..
