A 4 évszakos színelmélet

Biztosan nektek is van olyan élményetek, hogy valamiről hallotok, olvastok, utánajártok és annyira igaznak érzitek, hogy azonnal változtat a látásmódotokon!

Nem is tudom hogyan futottam bele a 4 évszakos színelméletbe, de ahogy megismerkedtem vele, rögtön éreztem, ez kell nekem, innentől valami gyökeresen megváltozik!

Minél többet olvasok róla, annál inkább látom igazolva azt, hogy a divat mennyire hamis dolog sokszor, mert  egy  irányt diktál, miközben mi emberek és mi nők, annyira sokfélék vagyunk - öröklött tulajdonságainknál fogva! Sokan vagyunk kísérletező kedvűek és miért is ne, sok mindent ki lehet próbálni, de igazán ami vonz bennünket, ami megfog (sokszor egy másik nőn is..), az a harmónia. A harmonikus összhatás! Nagyon jó, hogy a természet abszolút segít bennünket ebben, öröklött színeinknél fogva. Ez az, amit most jobban megértettem.

Miért is van az, hogy néha felveszünk valamit és mindenki megdicsér benne? Vagy hallottad már azt, hogy oké.. de ez valahogy nem a te színed... Vagy amikor hajszíneket próbálgatunk és nagyon tetszik a dobozon, de felrakjuk és érezzük, hogy valami nagyon nem stimmel.. Igen, jól érezzük. Ösztönösen! A természet hol lágy, pasztelles, hideg színekkel áldott meg bennünket (szőke haj, kék szem, porcelán bőr) vagy csupa meleg tónussal (barna bőr, szemek és haj). Vannak, akiknek lágyak a színei és vannak, akiknek nagyon kontrasztosak (bőr - hajszín). Mindezek nagyon meghatározzák, hogy milyen színek mutat jól rajtunk! Legyen az ruha, ékszer, táska, smink, hajszín. Egyetlen csapásvonal és máris sokkal közelebb kerülünk a harmóniához! Túl a divat útvesztőjén, a ruhák tengerében, a sminkes videók áradatán.. Kijelöli az utunkat, mintha csak egy ajtó tárulna fel! Megkönnyíti a döntést és biztos eredményt ígér! Számomra egyértelmű megkönnyebbülés a mai túlkínálatban, ráadásul abszolút önelfogadás és önmagunkra figyelés.


Mit diktál ma a divat? Mindenféle színt és mintát, de főleg azonnal megunható, lecserélhető,
közömbös darabokat.. Mit tegyek ha szőke vagyok és kék szemű, világos bőrű? Kerülnöm kell a meleg árnyalatokat, mert elveszek bennük. Sárga, narancs, piros, bordó, keki, barna. Ugye érezzük, hogy ezek az ősz színei? Igen, a vöröseknek és barnáknak állnak jól. Én pedig abszolút nyár vagyok, egy igazi augusztusi lány :) Tehát lágyabb színek, pasztelles, hűvösebb árnyalatok illenek a színeimhez. Nagyon érdekes, hogy például a szürke szín csak nekünk áll jól, a meleg tónusokat fakóvá teszi, de a szőkéket ragyogóvá! Látjátok milyen jól áll ez az egyszerű szín a képen lévő szőke lánynak? Döbbenet! Míg én egy narancs mellett tűnök élettelennek és fakónak. Nem kell sem piros kendő, sem arany ékszer, tökéletes az ezüst és a lágy rózsaszín, kék vagy bézs.
Igen, szóval ezért dicsérnek meg rajtunk valamit azonnal, ha találkozunk, mert megvan a színharmónia! Itt teljesen igaz a mondás, ami nem megy, azt nem kell erőltetni! Rezes, aranyló hajszín, szikrázó piros vagy sárga színek, vagy éppen terrakottás smink..
Lelkifurdalás nélkül elkezdtem szanálni otthon és olyan belső nyugalom töltött el ebben a kérdésben - valljuk be, mi nők sokszor rágódunk ilyesmin - hogy ilyet nem is éreztem korábban. És annyira jó érzés, hogy ez tényleg rólam szól! Nem kell megváltoznom, levágatnom, lefogynom, vagy magamra erőltetnem. Nem. Csak kiemelni, megerősíteni és ragyogni abban, ami van, ami voltam, vagyok és leszek :)

Ma azt hiszem megértettem egy fontos dolgot az én mindig jóhiszemű lelkemmel..

Attól még, hogy valaki aranyos és kedves, nem biztos, hogy jó ember....

Tanítás

Egy olyan dolog ez, ami kettéosztja az embereket. Mostanában merült fel bennem, hogy a tanításhoz kétféleképpen állnak az emberek. Hiszen mindannyian tanítunk időnként. Hol a gyermekeinket, hol a kollégáinkat, hol a barátokat.. Na de kinek hogy megy ez? Egyáltalán érez magában indíttatást erre? Itt dől el a dolog. Mindannyiunknak van mit megtanítani másoknak, mert van tudás és van tapasztalat. De akarjuk mi ezt? Meg akarom mondani a másiknak, hogy én hogy tudom, hogy mit csináljon, hogy mit csináljon másképp, hogy hogy kellene jobban csinálnia? Igen, van, akiben ösztönösen ott van, hogy elmondja, hogy kifejezze, hogy átadja, talán, hogy segítsen. Vagy kioktasson. Vagy fitogtassa a tudását. Hogy lehengereljen, hogy felülkerekedjen, hogy többnek érezze magát. Jó esetben inkább erősíteni akar másokat, felvértezni, megértetni valamit, felemelni a másikat, továbblendíteni, megtanítani és ügyesebbé tenni. A lényeg, hogy a szándék mellett megvan a vágy és a készség is a kommunikációra, a továbbadásra, az elmagyarázásra, a módszertanra. Jó esetben intelligensen, lényegretörően, empátiával, a másikra figyelve, érzékenyen. Rosszabb esetben kéretlenül, bőbeszédűen, terjengősen, unalmasan, erőltetetten, kioktatóan, magamutogatóan. De ott a vágy és ki is jön a szó! Mindig ott van a kimondani vágyás.

És ott van az, aki NEM akar tanítani! Nincs benne vágy és készség, sőt egyenesen irtózik a tanítástól. Hogy arról beszéljen, hogy kellene, hogy valakit kijavítson és tanácsot adjon. Irtózik a megmutatkozástól, a színpadtól, a másik szemébe nézéstől, a gesztusoktól, az erős kérdésektől.

Ehhez egyéniség kell, bár ez is tanulható. De az utóbbi csoport ritkán akarja ezt megtanulni. Viszont az első csoport van a többségben. Ó, te jó ég, hányan vannak, akik folyton tanítani akarnak! De mennyire kevesen, akik ezt alázattal, méltósággal, szerénységgel, mégis erővel tudják megtenni! Manapság még divat is másokat tanítani. És igen, részben én is ezt teszem itt, a blogon. De ez nem baj, mert kellenek a tanítók, a tanulók és a tanulságok is. De az biztos, hogy nem mindenki van megáldva ezzel a képességgel. Egy ideig úgy éreztem, hogy a nők vannak fölényben (talán az anyaság miatt, ami csupa tanítás), de mostanában érzem, hogy a férfiak is igen erőteljesek, főleg a régebbi generáció, főleg a sikeres vállalkozók. Amennyi fölényeskedő, régivágású, bőbeszédű, mégis semmitmondó üzletemberrel összehozott mostanában a szerencsém, az nekem egy életre elég. Hogy lesz egy ilyen ember sikeres üzletember és cégvezető?? Csak erre tudok gondolni, ha egy ilyen ember beszél.. Erről egy legközelebbi posztban elmélkedem majd egy kicsit..

Lecke a megbocsátásról

Nem mintha ne érlelődnének bennem mindig az újabb és újabb gondolatok, csak már kevesebbet tudok ide ülni :) De a megosztani vágyás még mindig bennem van..

Egy újabb gyöngyszem a Legnagyobb Tanítótól, Jézustól: akinek többet bocsátanak meg, az hálásabb. Mennyire igaz ez egy házasságban!! Ha folyamatosan és nagylelkűen megbocsátunk a mindennapokban, a párunk hálája, értékelése csak nőni fog irántunk. Hát nem mi is így vagyunk ezzel? Milyen jó érzés, ha újra meg újra szeretettel megbocsátják az elkövetett hibáinkat (akár a nagyobbakat is) és ami nagyon fontos, hogy nem emlegetik fel újra! Az ilyen személy iránt növekszik a hálánk, a tiszteletünk, az értékelésünk. Milyen jó példa erre az adósság kifizetése. Hiszen ha egy adósságot kifizetünk vagy azt elengedik, az hatályát veszti. Nincs többet mire hivatkozni. És ki hálásabb nekünk, akinek egy ezrest engedünk el, vagy akinek egy egymilliós adósságot? Milyen egyszerű hasonlattal tanított Jézus, de mégis milyen mély gondolat, el lehet rajta elmélkedni.. Ezért a megbocsátás mindenképpen áldásos mind a megbocsátó fél részére, mind annak, akinek megbocsátanak <3 Mind bármilyen emberi kapcsolatban! Sokat kell hát gyakorolni :)

Will you be my wifey?

Ennél bársonyosabb afrikai popzenét el sem tudok képzelni 💕

35

Azt hiszem most jutottam el a pontra, hogy általánosítani merjek.
Valóban, írtam már arról, hogy szerintem az emberek mennyire egy irányba tartanak a különböző életszakaszokban (persze, lehet, hogy sok függ a kultúrától és földrésztől is). Mostanában több, harmincas, korosztályunkbeli baráttal beszélgettünk kicsit mélyebben arról, mit ért el eddig, mik a tapasztalatai, mire vágyik, hogyan változtak a céljai az elmúlt években. Többen közülük sok éve külföldön élnek, főként Angliában, de van olyan, aki ugyanazt a pesti életet éli, albérletben, multis cégnél dolgozva metrózással, amit mi is éltünk még nem is olyan rég. És valahogy a nyilak mégis egy irányba mutatnak, akárki akármilyen munkákat csinált, bármit is tanult, vagy bárhova költözött. Bármiket is tapasztalt. A fő csapásvonalak a következők: ki kéne lépni az alkalmazotti létből, a megszokásból, amit otthonról hoztunk, hogy kislányom vagy kisfiam, az a rendes munkahely, ha hó végén megkapod a (sokszor nem valami sok) fizetésed. Így lehet élni. Másba nem vágunk bele, mert az nekünk úgy sem sikerülne. Szóval szeretnénk ebből kilépni, mert megismertük magunkat, ismerjük az erős oldalunkat, legyen az szerelés, szervezés, kommunikáció, pénzügyek, bármi és szeretnénk végre teljesen a magunk malmára hajtani a vizet. Szinte mindenkinek lenne egy vállalkozási ötlete, mert összegyűlt már annyi tapasztalat és szellemi tőke, amit valamilyen üzletben tudnánk kamatoztatni.
Emellett közös nevező az egyszerű élet, vágy a természet közelsége után, elvágyódás a tömegből, a zajból, a forgalomból, a pörgésből. Tiszta levegő, tiszta ételek és nyugalom után áhítozunk. Sőt, egyre többen dobják be, hogy ők legszívesebben egy tanyát vennének és öngazdálkodók lennének!
Szeretnénk a gyerekeinket egy kisebb közösségben nevelni, jó levegőn, tévé-, tablet- és videójátékmentesen. Egyik barátunk azt mondta, hogy 5 éves koráig nem akarja egyáltalán, hogy a leendő gyermeke elektronikus eszközök közelébe kerüljön. Nem akarjuk, hogy felvegye a fogyasztói társadalom ritmusát, nem szeretnénk, hogy azt higgye, hogy a boldogság tárgyaktól függ.
Szeretnénk megtalálni azt, hogy tényleg miben tudnánk a magunk lábára állni, miben vagyunk a legjobbak, változtatni a pénzhez való hozzáállásunkon. Most olvastam Puzsér Róberttől: "Nem tanultam meg bánni a pénzzel. A kisebb címleteket elszórom, a nagyobbaktól szorongok". Ez annyira jellemző szerintem! A pénztől való állandó szorongás. Hogy lesz, vagy nem lesz. Elfogy. Mi lesz? A pénz mindig véges. Kapjuk, költünk, elfogy. Vége. Várjuk a következő hónap végét / elejét. Egyszer egy olyat hallottam valakitől, hogy a pénzre úgy kéne gondolni, hogy egy dinamikus dolog és folyton áramlik. És hagyni kell, hogy áramoljon, segíteni benne, mert ha ment, ha tudjuk hagyni menni, akkor jönni is fog! Ezen sokszor elgondolkoztam azóta. Én is állandóan szorongok a pénztől..

A falak, amikbe mégis ütközünk, szintén hasonlóak. Hogyan hagyhatnám ott az albérletet? Nem tudok befizetni egy sajátra, legfeljebb gyűjtögetni tudok rá (kvázi fundamentázok). De mire odáig jutok, hogy végigfizettem az éveket, a pénzem már alig ér majd valamit az ingatlanpiacon. Akkor maradjunk albérletben, külföldön is sokan így élnek egész életükben, rugalmas, nincs a hitel nyomása rajtunk és bármikor költözhetünk. Jó, de az albérlet árak is nagyon magasak lettek! És nem a kevés vagy az átlag megy a havi "semmibe", hanem sok, dolgos munkaórával megkeresett pénz.
Hogyan kezdjek vállalkozásba? Szinte semmi indulótőke nem marad a havi kiadások mellett, amivel belekezdhetnék. És legyünk őszinték. Egy kis pénz MINDEN ötlethez kell.
Képezzem át magam, tanuljak még valamit?
Ha máshova költözöm, hova menjek? Mit áldozzak fel? Két dologból lehet választani, szép élettér, de nagyon kevés infrastruktúra, munkahely, vagy rideg élettér, de kiváló infrastruktúra. A munkát és az infrastruktúrát nagy bátorsággal lehet csak beáldozni a csodás és vágyva vágyott lakhelyért. De vajon hosszútávon melyik lesz fontosabb?? Elgondolkodom, hogy itt a Bálicsban a kilencvenes években akkor hodály házak épültek, hogy csoda. Ma már a vállalkozók a megkaparintott telkekre 4 lakásos társasházakat húznak fel. Ez sem ugyanaz, azért értjük itt a lényeget... Ma már elképzelhetetlen (én nem találkozok a saját társadalmi rétegemben olyannal) hogy valaki napi munkával egy 4 szobás családi házat építsen, 2 garázzsal és kerttel. Elképzelhetetlen!

Itt tartunk 35 év körül... Nem huszonévesen, az eleje felé a dolgoknak, hanem most vannak ezek a krízisek. Az idő meg csak telik, a dolgok nehezen változnak. Mi meg valamiféle csöndes kétségbeesésben élünk a felszín alatt.. Még szerencse, hogy mi még ismerjük a megelégedés fogalmát. És a háláét. Különben a korosztályunk a tehetetlenség szélén biztos lázadásban törne ki!

Strand

Tegnap, ahogy kint voltam az Orfűi-tó strandján, áthatóan az éreztem, hogy szembejött velem az Élet.

Már eleve az élővíz, a tó vize valahogy sokkal jobb volt, mint a betonfalakkal körülhatárolt, klórozott, egyen hőmérsékletűre állított, túlzsúfolt medencék vize. Olyan selymes volt, ahogy körülvett, itt-ott hidegebb, vagy melegebb, kicsit zavaros, kicsit felkavart és sáros, a felszínén néhol a part menti fűzfák levelei úszkáltak, olykor elrebbent egy szitakötő is. Igen, szó szerint úgy éreztem, hogy ez élővíz! A talaj már egyre több helyen lett süppedős, a sok fürdőző jól megtaposta már az évek óta lerakott homokot, de még az is jól esett, ahogy mezítláb az egyenetlen, hűvöskés, csúszós iszapban járkáltam, vagy épp bokáig süppedtem. Éreztem, hogy a talpam és a lábfejem mennyire hálás ezért! Úgyhogy nem is vettem sehova lábbelit, csak egyszer, amikor elmentem a büfébe egy hamburgerért. Mezítláb másztam ki és be a vízbe az oldalsó kijárókon, vagy sétáltam ki a teljesen homokos partig, amit fő partnak építettek ki. Itt óriási gyerekzsivaj volt. Csupa családok mindenütt. Tündéri pelenkás totyogósok, már iskolás, harsogó nagyfiúk és lányok, néhány bizonytalan járású, nőies alkatú, de pattanásos kamaszlány. Kicsit kiültem a legsekélyebb részre, ahol még a víz nyaldosta a lábamat. Elnézegettem a rengeteg homokvárat, volt ott mindenféle kacskaringós labirintus, öblök és lagúnák, hajókikötők, torlaszok. Az egész partot teleépítették a gyerekek, úgy kellett ellavírozni a vízivárosok között, ha ki akart menni az ember. Közben figyeltem, ahogy az Élet leckéit tanulták a gyerekek a szüleiktől. Hogyan kell figyelni másokra, hogy nem csak a saját akartunk érvényesül a közös építkezésnél, hogy várni kell néha a másikra, megegyezni, megbocsátani, elkérni a másik lapátját, majd megköszönni. Hogy ne úgy mozogjunk, hogy közben másokat elkaszálunk és ne úgy rohanjunk a vízbe, hogy körülöttünk mindenki vizes lesz. Ó igen, most fedeztem fel, hogy ebben az egész vizes dologban egy valami a legjobb: a fröcskölés! Az nagyüzemben ment :) És igen, a kicsi gyerekek még kevésbé érzékelik a személyes tér fogalmát, nem tudnak még figyelni a mozdulataikra, nem tudják felmérni, mi mit okoz majd, egyáltalán inkább csak a kortársaikat veszik észre, nem érzékelik a felnőttekkel hogy kell / illik bánni. Hogy totál lefröcskölnek például és teljesen elázik a hajam, a napszemüvegem, pedig azokat pont szárazon akartam tartani. Rajtam is átesett egy kissrác lendületből, teljes testsúlyával, amíg üldögéltem, nem mondom, azért fájdalmas volt, de legalább elnézést kért.. Hát igen, gyerekek közelében ne legyen túl sok elvárásunk :) Ők még minden szempontból elevenek, de milyen jó is az - ha még emlékszünk rá - hogy semmi szorongás és tudatosság nélkül fürdőzünk, ugrálunk, hangoskodunk és visongunk a többi gyerekkel. Én hálás vagyok, hogy vízpart mellett nőttem fel, borzasztó jó dolog, mindig mellette, a közelében szeretnék maradni, bárhol élek is! Most is annyira kikapcsolt, jól esett az úszkálás, a testemnek, lelkemnek...Vonz a cserzett, napbarnított bőr, a smink nélküliség, a kisgatya és strandpapucs, mikor az alkatán nem az edzőterem látszik valakinek, hanem hogy valóban mozog.. Tehát jön-megy, biciklizik, úszik, vízisportol.

Szóval ültem ott a parton és néztem lágyan hullámzó tó vizét, ahogy finomra mossa a parti homokot.. és néztem az embereket. A mostani apuka-anyuka korosztály (nagyjából az enyém) még nem önimádó. Mindenhol tökéletlenségében szép alakokat látni. Holt teltebb, hol pocakosabb, hol a több szülés eredményeit látni. Sehol egy bikinalak, mindenki a családjáért van itt és mert olyan jó a hűs vízben pancsolni a mostani kánikulában! Sehol márkás fürdőrucik, smink, ékszerek, vagy tetkók. Csak a való Élet és a család. Senki nem szelfizik vagy pózol. Csak a lángosért áll sorba, egy szál fürdőruhában, narancsbőrrel és teljesen őszintén. Olyan jól esik! Vajon ez meddig marad így? - tűnődöm...

Aztán egyszer csak feltűnik egy drón a víz felett, ováció tör ki, a gyerekek visonganak, integetnek, majd miután eltűnik, az egyik kislány meggyőződéssel közli a többiekkel, hogy ez már bizony felment az égbe, Jézushoz és onnan többé nem tér vissza. Micsoda élénk fantázia :) Jót kuncogtam rajta. A kislány észrevett engem és nézésével nyomatékosította mondandóját.

Amíg a törölközőn heverésztem, figyeltem a lassan mozduló felhőket, a lágyan integető fűzfa ágait, leveleit. A szem, a minél távolabbra nézésben tud igazán ellazulni, ezt jól megjegyeztem. Mennyivel jobb ez, mint egész nap a monitort bámulni centiméterekről - gondoltam. Aztán elolvastam a Nők Lapja maradék cikkét, egy rejtvényt is megfejtettem. Szeretem ezt a rituálét, meg a Nők Lapját nagyon! Van ez a műfaj - nem tudom hogy hívják - vagy hát ilyen rovatok, mikor egy-egy teljesen hétköznapi mozzanatot mesél el az író, színesen, továbbgondolva, árnyalva, a színfalak mögé nézve.. Legyen az egy vásárlás, egy családi perpatvar, egy történet, amit hallott. Ez nagyon közel áll hozzám, az ilyesmi, napközben én is sokszor gondolok arra, hogy egy őszhajú néniről vagy a szupermarketben véletlen hallott párbeszédről, amiken aztán elmerengek, hogyan tudnék mesélni..

Tehát körülvesz a természet, a kék ég, a bólogató fűzfák, a gyerekzsivaj, a tó vize, a lángos illata és arra gondolok, igen, így jó élni. Tisztán, természetesen... Erre kell törekedni..

Férfiak... velük kapcsolatban, különböző életkorokban néha könnyen megtéveszti az ítélőképességünket néhány dolog. Mindenképpen befolyásol(hat)nak minket:

Húszas éveinkben a külső és a jó szöveg. Harmincas éveinkben a jó szöveg és az egzisztencia. Negyvenes-ötvenes éveinkben a minket ért csalódások és az új ígéretek...

Amikor szembekerülünk a szüleink házassági problémáival, az kemény dió! Mit tegyünk?! Könnyen elkezdhetünk próbálkozni a megoldással, hisz mégiscsak a szüleink és mi már sok modern ismerettel, eszmével fel vagyunk vértezve. Agyalunk, elmélkedünk, próbálkozunk, magyarázunk, érvelünk, kudarcot vallunk, újragondoljuk, üzenetet írunk, kérlelünk, közéjük állunk és álmatlanul forgolódunk. Miért nem megy?! Talán mert elfelejtettük, hogy ők mikor is kezdték. Amikor előkerülnek a megsárgult fényképek.. Nem, nem akkor, mikor mi a problémákat felfedeztük. Hanem azelőtt, mielőtt mi világra jöttünk, amikor még nem léteztünk, nem láttuk, nem ismertük őket, mint egyedülállót, mint udvarlót, ifjú házast, ifjú apát és ifjú anyát. 20-30-40 éve. Egy másik érában, másik nevelésben, értékrendben.. Nem láthatjuk őket tisztán, mert nem ismerjük őket egészen / talán sosem fogjuk.. /, csak a végeredményt látjuk. Nem voltunk ott az igazán fontos pillanatoknál, amik egy életre meghatározzák az egymással való bánásmódot.. a problémákat, rossz berögződéseket nekik kell igazából látni, érzékelni, felvetni, megbeszélni, megjavítani. Gyerekként nem szabad a vállunkra venni ezt a terhet. Még a tanácsadás maga is inkább kínos lehet, mint hatásos.. Minden házasságban vannak folyamatosan megoldásra váró feladatok.. Azt hiszem a legjobb, ha a saját házasságunknak igyekszünk jó alapokat adni és jó viselkedési mintákhoz szokni..

Találtam egy igazán modern, nőcis jazzes mixet, amit nem akarok leállítani sehol, annyira selymes és finom ;))

A jó társ ismérve az is, hogy vissza tud fogni.

Igen! Sokat halljuk, hogy hagyni kell egymást kiteljesedni, meg szabadnak. De az az igazság, tegyük a szívünket a kezünkre, mindenkinek van, amiben inkább vissza kell fogni magát. Egy kapcsolatban mindenkinél vannak pontok, ahol vissza kell tartani magát valamitől, hogy a másik, a szeretett személyhez igazodjon. De amúgy is. Mindannyiunknak vannak rossz tulajdonságai, rossz hajlamai. És tudjuk, hogy vannak dolgok, amikben saját magunknak nehéz határt szabnunk. Általában itt szoktuk elkövetni a hibákat.. És igen, egy igazán jó társ segít abban is, hogy mikor és hol vannak azok a pontok, amit ő is érzékel és visszatart bennünket. Nem erővel, nem indulattal. Akár a jelenléte nélkül is. Mert jól ismeri a gyengeségeinket is és hogy hol szaladhatna el a ló. És olyan jó, hogy ebben sem küzdünk egyedül magunkkal! Sőt segít olyan tulajdonságokban változni, amiben évekig egyedül nem tudtunk és bár nehéz talán néha, de a lelkiismeretünk végre megnyugszik. Ehhez egy érett Társat kell találni!!

Ezidőtájt nálam ez a Boldogság definíciója, Zenében!! 💟

Olyan dolgokat a legjobb megtanulni az életben, amit azután továbbadhatunk másoknak is <3

Ami viszont fontos, hogy nem kioktatni kell másokat, nem okoskodni, fitogtatni a tudásunkat, kéretlenül is belemenni a részletekbe, keresni az alkalmat, sőt alkalmatlan helyzetekben is előrántani adatokat, tényeket, ismeretet. Csak hogy megmutathassuk, mit tudunk. Nem. Minél nagyobb az ismeret valamiről, annál több alázat is kell hozzá. Az ember hajlamos lehet rá - kiváltképp ha valami különleges ismerete van valamiről, vagy sok-sok ismeretanyagot halmozott fel - hogy egyfolytában azt hozza szóba. Hogy fellengzős legyen és úgy csináljon, mintha mások semmit nem tudnának az adott témáról. Ezt nem szabad feltételezni! Főleg nem ismeretlenek között, vagy olyanok között, akiket kevésbé ismerünk. Magunkat tesszük nevetségessé, ha belefogunk a magyarázásba és kiderül, hogy hallgatónk valójában otthon van a témában. Voltál már hallgatóként ilyen helyzetben? Valószínűleg a másik fél nem nagyon érezte magát kellemetlenül, mikor kiderült, hogy igen, te ezeket eddig is tudtad.. Pedig kéne! Ha valamiről mesélni akarunk, ha valamit átadnánk, megtanítanánk, előbb mindig kérdezni kell! Ezt mostanában számtalanszor megtapasztaltam. Voltam azon az oldalon, amikor kicsit én szégyenültem meg és azon is, amikor már-már megtorlásra ingerelt a magyarázás. NE feltételezzünk másokról dolgokat a koruk, a nemük, vagy bármilyen helyzetük miatt. Főleg ne feledjük el, hogy az internet világában ma már bárki felvilágosult lehet bármiről, amit talán nem is gondolnánk róla! Persze mondjuk egy tudományág az más.. de gondoljunk csak az egyetemi tanárokra, professzorokra, stb... ritkán ismerni őket alázatos, megfontolt beszédű embereknek. Én több ilyet is ismerek és mondhatom, nem igazán jó szóba állni velük, mert akkor csak én fogom hallgatni a végeláthatatlan monológjukat. Hallani nem hallanak, kérdezni meg végképp nem kérdeznek. Apropó! A kérdezés, ha már itt tartunk. Hány olyan ismerőstök van, akinek SZOKÁSA kérdezni? Érdeklődni. Úgy komolyan! Jól irányzott kérdésekkel, amiből látható, hogy érdekled őt és tud a helyzetedről, érzéseidről, véleményedről - hogy aztán érdeklődve meg is hallgathasson! Gondolkodnod kell, igaz? Ez egy ritka becses tulajdonság, ami kevesek sajátja, én aligha tudnék felsorolni néhány személyt, akit ilyennek ismerek. Ezért jómagam nagyon törekszem rá, hogy tudatosan és konkrétan kérdezzek. Mert olyan jó ilyen ember társaságában lenni! Nem véletlenül lesznek általában ők a legjobb barátaink.
Manapság a kommunikáció gyakran egyirányú. Őszintén szólva sokkal több olyan embert ismerünk és még a barátaink nagy része is inkább olyan lehet, aki beszélni szeret, vagy ami még rosszabb, igazából mindig magáról beszél. Gyakran használja az én, nekem, velem, stb. szavakat.. Biztos erről is rögtön eszedbe jut valaki. Mindig azt halljuk a telekommunikációs reklámokban, hogy most aztán már mennyi mindent megoszthatunk másokkal.. de én egyre inkább azt látom, hogy az emberek az ismereteket, látottakat, hallottakat is valójában csak öncélúan használják fel. Ezt ékesen bizonyítják azok a képek, ahol az illető pl. csodás helyeken jár, nagyszerű élményekben van része, de a fotó nagy részén valójában mindig csak ő van. Nem is akárhogy. Megcsinálva, pózolva. Aztán odaírva, hogy ez és ez a hely. Amiből persze szinte semmit sem látni. Mennyire hiteltelen! Én ilyenre sosem érzek egyszerűen késztetést. Ha valami csodálatos, jó megmutatni. Ha megosztom valahol, tudják majd, hogy én jártam ott. Azt az érzést senki nem veheti el tőlem és hátha átadhatok valamit belőle. Ezért egyedi és megismételhetetlen bárki, aki fotózik.. Ha valakinek van egy 100 képes galériája egy fantasztikus utazásról és azon mind rajta van egytől-egyig, csiniben és lesülve és jobbra dőlve, meg balra dőlve. Az bizony kiábrándító.. Ezek az emberek lesznek azok, akik magukról beszélnek, akik nem kérdeznek, akik magyaráznak.. pedig sokkal jobb lenne, ha nem tennék..

Ha valaki képes úgy odaállni valakivel együtt egy anyakönyvvezető elé, hogy kimondva, kimondatlanul, de nem gondolta teljesen komolyan az egészet, az az ember MIT vesz komolyan az életben??!

Közösség

Még most is szívesen nézek néhány évtizeddel ezelőtti amerikai filmeket a tévében.. Tudjátok, amikben pl. Dustin Hoffmann, Tom Hanks, Dannis Quaid vagy Meg Ryan még fiatal.. Sosem tudok betelni azzal a fílinggel, amit ezek a filmek Amerika különböző részeiről sugallnak, a végtelen prérikről, farmokról vagy a moteles kisvárosokról, esetleg a korabeli New Yorkról, a Central Parkról vagy a külvárosokról..
És újra meg újra megdöbbenek azon, hogy harminc-negyven év alatt mennyire hihetetlenül megváltozott a világ! Ezek a filmek komolyan, mintha valamikor a távoli múltban játszódnának! Teljesen mások az emberi kapcsolatok, a kommunikáció, a család és a barátság. Sokkal emberibb, érzelmesebb, érettebb valahogy az egész. Amikor még nem volt mobiltelefon, internet, közösségi média, ilyen mértékű globalizáció.. Valahogy az emberek akkor inkább voltak a saját, körülöttük élő közösség részei. Itt elérkeztünk ahhoz, amit igazán mondani szeretnék. Már tinédzser koromban rájöttem, hogy élhetünk mi akármilyen országban, nagyvárosban, az ember valójában nem képes egy milliós létszámú közösség része lenni! Ezt igazából nem lehet felfogni, nem tudunk ennyi emberhez viszonyulni. Sokkal inkább egy kisebb közösségben mozgunk egész életünkben, aminek képesek vagyunk meghatározó szereplőivé válni, de az életkorral ezek a közösségek is változnak. Eleinte a család, a rokonság, majd az óvoda és iskola adja ezt a felületet. Lehet valaki a nagyi kedvence, a legjobb versmondó az oviban, vagy a suli szépe. Kell egy kisebb közösség, ahol ismernek bennünket, ahol célokat tudunk kitűzni, ahol sikereink lehetnek.. Később elköltözünk, dolgozunk, munkahelyet váltunk, hobbit keresünk, gyerekeket nevelünk és ezekkel mind barátokat szerzünk, de az a közösség, amiben igazán mozogni tudunk szerintem sosem több néhány száz főnél. Mintha az ember nem is arra lenne kitalálva, hogy milliós városokban éljen! És régen nem is volt így.. Az emberek leélték az életüket egy farmon, egy faluban, egy megyében. Ismerték egymást. Néha elegük volt ebből, továbbálltak egy másik helyre. De ott sem volt nagyobb közösség. Vagy a váltás után később visszavágytak.
És aztán ott van a társas magány fogalma, mikor az emberek csak hánykolódnak a milliók között és mégis nagyon magányosak.. Mert hát, hol kezdjék el? Kihez csapódjanak? Hova tartozzanak? Egy nagyvárosban mindez szerintem sokkal nehezebben kivitelezhető..
Én a nacionalizmust emiatt igazából nem is tudom megérteni. Mert hát az országunk.. Mégis kik?? Milliók, akiket nem ismerek egyáltalán? Semmivel se ismerem őket jobban, mint az 1000 vagy 10.000 km-re élőket. Teljesen mindegy, hogy kik őt. Csak mert egy nyelvet beszélünk. Kik ők nekem? A barátaim? Tettek valaha értem bármit is? Ők ismernek engem? Én mindenkit egyformán szeretek, az egész világon. Nem szeretek jobban vagy kevésbé senkit, akivel egy nyelvet beszélek vagy aki földrajzilag közelebb él hozzám. Szerintem nincs szükség erővel egybetartott milliós közösségekre, mert ezt az ember úgysem tudja befogadni és sokkal erőltetettebben működnek, mint a kis közösségek.
Én csak szeretnék természetesen jönni-menni ebben a világban, a sok-sok érdekes ember között, hogy bárkit szabadon meg lehessen ismerni, és az én kis életidőm alatt minél több barátom lehessen az én kis saját közösségemben..