Ennél bársonyosabb afrikai popzenét el sem tudok képzelni 💕
2018. október 3., szerda
35
Azt hiszem most jutottam el a pontra, hogy általánosítani merjek.
Valóban, írtam már arról, hogy szerintem az emberek mennyire egy irányba tartanak a különböző életszakaszokban (persze, lehet, hogy sok függ a kultúrától és földrésztől is). Mostanában több, harmincas, korosztályunkbeli baráttal beszélgettünk kicsit mélyebben arról, mit ért el eddig, mik a tapasztalatai, mire vágyik, hogyan változtak a céljai az elmúlt években. Többen közülük sok éve külföldön élnek, főként Angliában, de van olyan, aki ugyanazt a pesti életet éli, albérletben, multis cégnél dolgozva metrózással, amit mi is éltünk még nem is olyan rég. És valahogy a nyilak mégis egy irányba mutatnak, akárki akármilyen munkákat csinált, bármit is tanult, vagy bárhova költözött. Bármiket is tapasztalt. A fő csapásvonalak a következők: ki kéne lépni az alkalmazotti létből, a megszokásból, amit otthonról hoztunk, hogy kislányom vagy kisfiam, az a rendes munkahely, ha hó végén megkapod a (sokszor nem valami sok) fizetésed. Így lehet élni. Másba nem vágunk bele, mert az nekünk úgy sem sikerülne. Szóval szeretnénk ebből kilépni, mert megismertük magunkat, ismerjük az erős oldalunkat, legyen az szerelés, szervezés, kommunikáció, pénzügyek, bármi és szeretnénk végre teljesen a magunk malmára hajtani a vizet. Szinte mindenkinek lenne egy vállalkozási ötlete, mert összegyűlt már annyi tapasztalat és szellemi tőke, amit valamilyen üzletben tudnánk kamatoztatni.
Emellett közös nevező az egyszerű élet, vágy a természet közelsége után, elvágyódás a tömegből, a zajból, a forgalomból, a pörgésből. Tiszta levegő, tiszta ételek és nyugalom után áhítozunk. Sőt, egyre többen dobják be, hogy ők legszívesebben egy tanyát vennének és öngazdálkodók lennének!
Szeretnénk a gyerekeinket egy kisebb közösségben nevelni, jó levegőn, tévé-, tablet- és videójátékmentesen. Egyik barátunk azt mondta, hogy 5 éves koráig nem akarja egyáltalán, hogy a leendő gyermeke elektronikus eszközök közelébe kerüljön. Nem akarjuk, hogy felvegye a fogyasztói társadalom ritmusát, nem szeretnénk, hogy azt higgye, hogy a boldogság tárgyaktól függ.
Szeretnénk megtalálni azt, hogy tényleg miben tudnánk a magunk lábára állni, miben vagyunk a legjobbak, változtatni a pénzhez való hozzáállásunkon. Most olvastam Puzsér Róberttől: "Nem tanultam meg bánni a pénzzel. A kisebb címleteket elszórom, a nagyobbaktól szorongok". Ez annyira jellemző szerintem! A pénztől való állandó szorongás. Hogy lesz, vagy nem lesz. Elfogy. Mi lesz? A pénz mindig véges. Kapjuk, költünk, elfogy. Vége. Várjuk a következő hónap végét / elejét. Egyszer egy olyat hallottam valakitől, hogy a pénzre úgy kéne gondolni, hogy egy dinamikus dolog és folyton áramlik. És hagyni kell, hogy áramoljon, segíteni benne, mert ha ment, ha tudjuk hagyni menni, akkor jönni is fog! Ezen sokszor elgondolkoztam azóta. Én is állandóan szorongok a pénztől..
A falak, amikbe mégis ütközünk, szintén hasonlóak. Hogyan hagyhatnám ott az albérletet? Nem tudok befizetni egy sajátra, legfeljebb gyűjtögetni tudok rá (kvázi fundamentázok). De mire odáig jutok, hogy végigfizettem az éveket, a pénzem már alig ér majd valamit az ingatlanpiacon. Akkor maradjunk albérletben, külföldön is sokan így élnek egész életükben, rugalmas, nincs a hitel nyomása rajtunk és bármikor költözhetünk. Jó, de az albérlet árak is nagyon magasak lettek! És nem a kevés vagy az átlag megy a havi "semmibe", hanem sok, dolgos munkaórával megkeresett pénz.
Hogyan kezdjek vállalkozásba? Szinte semmi indulótőke nem marad a havi kiadások mellett, amivel belekezdhetnék. És legyünk őszinték. Egy kis pénz MINDEN ötlethez kell.
Képezzem át magam, tanuljak még valamit?
Ha máshova költözöm, hova menjek? Mit áldozzak fel? Két dologból lehet választani, szép élettér, de nagyon kevés infrastruktúra, munkahely, vagy rideg élettér, de kiváló infrastruktúra. A munkát és az infrastruktúrát nagy bátorsággal lehet csak beáldozni a csodás és vágyva vágyott lakhelyért. De vajon hosszútávon melyik lesz fontosabb?? Elgondolkodom, hogy itt a Bálicsban a kilencvenes években akkor hodály házak épültek, hogy csoda. Ma már a vállalkozók a megkaparintott telkekre 4 lakásos társasházakat húznak fel. Ez sem ugyanaz, azért értjük itt a lényeget... Ma már elképzelhetetlen (én nem találkozok a saját társadalmi rétegemben olyannal) hogy valaki napi munkával egy 4 szobás családi házat építsen, 2 garázzsal és kerttel. Elképzelhetetlen!
Itt tartunk 35 év körül... Nem huszonévesen, az eleje felé a dolgoknak, hanem most vannak ezek a krízisek. Az idő meg csak telik, a dolgok nehezen változnak. Mi meg valamiféle csöndes kétségbeesésben élünk a felszín alatt.. Még szerencse, hogy mi még ismerjük a megelégedés fogalmát. És a háláét. Különben a korosztályunk a tehetetlenség szélén biztos lázadásban törne ki!
Valóban, írtam már arról, hogy szerintem az emberek mennyire egy irányba tartanak a különböző életszakaszokban (persze, lehet, hogy sok függ a kultúrától és földrésztől is). Mostanában több, harmincas, korosztályunkbeli baráttal beszélgettünk kicsit mélyebben arról, mit ért el eddig, mik a tapasztalatai, mire vágyik, hogyan változtak a céljai az elmúlt években. Többen közülük sok éve külföldön élnek, főként Angliában, de van olyan, aki ugyanazt a pesti életet éli, albérletben, multis cégnél dolgozva metrózással, amit mi is éltünk még nem is olyan rég. És valahogy a nyilak mégis egy irányba mutatnak, akárki akármilyen munkákat csinált, bármit is tanult, vagy bárhova költözött. Bármiket is tapasztalt. A fő csapásvonalak a következők: ki kéne lépni az alkalmazotti létből, a megszokásból, amit otthonról hoztunk, hogy kislányom vagy kisfiam, az a rendes munkahely, ha hó végén megkapod a (sokszor nem valami sok) fizetésed. Így lehet élni. Másba nem vágunk bele, mert az nekünk úgy sem sikerülne. Szóval szeretnénk ebből kilépni, mert megismertük magunkat, ismerjük az erős oldalunkat, legyen az szerelés, szervezés, kommunikáció, pénzügyek, bármi és szeretnénk végre teljesen a magunk malmára hajtani a vizet. Szinte mindenkinek lenne egy vállalkozási ötlete, mert összegyűlt már annyi tapasztalat és szellemi tőke, amit valamilyen üzletben tudnánk kamatoztatni.
Emellett közös nevező az egyszerű élet, vágy a természet közelsége után, elvágyódás a tömegből, a zajból, a forgalomból, a pörgésből. Tiszta levegő, tiszta ételek és nyugalom után áhítozunk. Sőt, egyre többen dobják be, hogy ők legszívesebben egy tanyát vennének és öngazdálkodók lennének!
Szeretnénk a gyerekeinket egy kisebb közösségben nevelni, jó levegőn, tévé-, tablet- és videójátékmentesen. Egyik barátunk azt mondta, hogy 5 éves koráig nem akarja egyáltalán, hogy a leendő gyermeke elektronikus eszközök közelébe kerüljön. Nem akarjuk, hogy felvegye a fogyasztói társadalom ritmusát, nem szeretnénk, hogy azt higgye, hogy a boldogság tárgyaktól függ.
Szeretnénk megtalálni azt, hogy tényleg miben tudnánk a magunk lábára állni, miben vagyunk a legjobbak, változtatni a pénzhez való hozzáállásunkon. Most olvastam Puzsér Róberttől: "Nem tanultam meg bánni a pénzzel. A kisebb címleteket elszórom, a nagyobbaktól szorongok". Ez annyira jellemző szerintem! A pénztől való állandó szorongás. Hogy lesz, vagy nem lesz. Elfogy. Mi lesz? A pénz mindig véges. Kapjuk, költünk, elfogy. Vége. Várjuk a következő hónap végét / elejét. Egyszer egy olyat hallottam valakitől, hogy a pénzre úgy kéne gondolni, hogy egy dinamikus dolog és folyton áramlik. És hagyni kell, hogy áramoljon, segíteni benne, mert ha ment, ha tudjuk hagyni menni, akkor jönni is fog! Ezen sokszor elgondolkoztam azóta. Én is állandóan szorongok a pénztől..
A falak, amikbe mégis ütközünk, szintén hasonlóak. Hogyan hagyhatnám ott az albérletet? Nem tudok befizetni egy sajátra, legfeljebb gyűjtögetni tudok rá (kvázi fundamentázok). De mire odáig jutok, hogy végigfizettem az éveket, a pénzem már alig ér majd valamit az ingatlanpiacon. Akkor maradjunk albérletben, külföldön is sokan így élnek egész életükben, rugalmas, nincs a hitel nyomása rajtunk és bármikor költözhetünk. Jó, de az albérlet árak is nagyon magasak lettek! És nem a kevés vagy az átlag megy a havi "semmibe", hanem sok, dolgos munkaórával megkeresett pénz.
Hogyan kezdjek vállalkozásba? Szinte semmi indulótőke nem marad a havi kiadások mellett, amivel belekezdhetnék. És legyünk őszinték. Egy kis pénz MINDEN ötlethez kell.
Képezzem át magam, tanuljak még valamit?
Ha máshova költözöm, hova menjek? Mit áldozzak fel? Két dologból lehet választani, szép élettér, de nagyon kevés infrastruktúra, munkahely, vagy rideg élettér, de kiváló infrastruktúra. A munkát és az infrastruktúrát nagy bátorsággal lehet csak beáldozni a csodás és vágyva vágyott lakhelyért. De vajon hosszútávon melyik lesz fontosabb?? Elgondolkodom, hogy itt a Bálicsban a kilencvenes években akkor hodály házak épültek, hogy csoda. Ma már a vállalkozók a megkaparintott telkekre 4 lakásos társasházakat húznak fel. Ez sem ugyanaz, azért értjük itt a lényeget... Ma már elképzelhetetlen (én nem találkozok a saját társadalmi rétegemben olyannal) hogy valaki napi munkával egy 4 szobás családi házat építsen, 2 garázzsal és kerttel. Elképzelhetetlen!
Itt tartunk 35 év körül... Nem huszonévesen, az eleje felé a dolgoknak, hanem most vannak ezek a krízisek. Az idő meg csak telik, a dolgok nehezen változnak. Mi meg valamiféle csöndes kétségbeesésben élünk a felszín alatt.. Még szerencse, hogy mi még ismerjük a megelégedés fogalmát. És a háláét. Különben a korosztályunk a tehetetlenség szélén biztos lázadásban törne ki!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)