Azt hiszem sok barátság nem viseli el a mindennapi kapcsolatot..

Inkább akkor működik jól, ha a felek hagynak teret és időt egymásnak. Aztán időnként találkoznak, beszélgetnek, esetleg levelet váltanak és akkor tényleg van mesélnivaló és új élmények, kíváncsiság és odafigyelés, bizalom és őszinteség..

Egy érdekes megállapítást hallottam a napokban: a negatív érzések negatív gondolatokból születnek..

Sokat elmélkedtem ezen. Elsősorban azon, hogy ezek szerint az érzéseink nem élnek önálló életet, hanem a gondolatainkból születnek meg. Én jobban úgy gondoltam, hogy az érzéseimről mások tehetnek, de ezek szerint valójában csak attól függnek, hogyan gondolok egy adott dologra, személyre. És tényleg, mikor is olyan lehangolt, aggódó vagy éppen zsörtölődő az ember? Bizony, mikor tele van a feje ilyen gondolatokkal. Vagy ha az adott személyről csupa rossz dolgokat gondol, feltételez. Ha pedig jellemző ránk ez az érzésvilág, akkor érdemes megfigyelni, hogy általában milyen gondolatok járnak a fejünkben..

Aztán számba vettem azokat az embereket, akikkel kapcsolatban nincsenek olyan jó érzéseim. És be kellett látnom, hogy ez alapvetően valóban onnan indul ki, hogy rossz a véleményem róluk, ha rájuk gondolok, csak a hibáik jutnak eszembe.. Arra is rájöttem, hogy vannak néhányan, akikről hosszú ideje rossz véleménnyel vagyok, mert az emberben valahogy rögzülnek a negatív érzések bizonyos személyekkel kapcsolatban. Egyszerűen beleszokunk abba, ahogyan egy személyt egyszer valamilyennek elkönyveltünk. Pedig lehet, hogy időnként nem ártana felülvizsgálni önmagunkat, hogy helyesen ítéltünk-e meg valakit egykor és helytálló-e a véleményünk róla. 

Azon teszteltem ezt a folyamatot, hogy visszafelé kezdtem el csinálni. 

Egy közelemben lévő emberrel, akivel kapcsolatban jó ideje vannak negatív érzéseim és ezek úgy mostanára már eléggé berögzültek nálam.. Elkezdtem kifejezetten azt figyelni, milyen jó tettei vannak, ezáltal elkezdtem másképp gondolkodni róla. És láss csodát, rá kellett jönnöm, hogy jobb ember, mint gondoltam, amit már olyan régen elkönyveltem magamban. Sok pozitívumot vettem észre és hihetetlen, de hosszú idő után mégis magától elkezdtek megváltozni az érzéseim iránta. Őszintén! Így most már sokkal könnyebb kedvesnek lennem hozzá. 

Mennyire fontos, hogy a jót keressük másokban! Akik így tesznek és általában véve ilyen a hozzáállásuk, azokat kedvesebbnek, nyugodtabbnak és boldogabbnak látom. Én szeretnék ilyenné válni..

Kétségkívül az önarcképek korát éljük..

Megkerülhetetlen, hogy egy nap legalább néhánnyal ne találkozzak (még akkor is, ha nem akarok). De. Önportré (én maradnék inkább ennél a szép magyar szónál) és önportré között is óriási különbségek vannak. A női lélekbe ezen a téren jobban belelátok és talán jobban is érdekel, annak ilyen formájú leképeződése. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy időnként próbálok "férfiszemmel" nézelődni.

Mint tudjuk, nagyon sok nő próbál a fizikai szépséggel operálni. Vannak ideálok, amiket főként a nyugati kultúra favorizál. Ilyenek a nagy szemek, hosszú szempillák, fitos orr, telt ajkak, hibátlan bőr és dús haj. Úgyhogy az egyszerűbbik fajta általában ilyeneket próbál hangsúlyozni magán, vagy a fényképezés szögével ügyeskedni, hogy legalább ilyennek lássék. Aztán ugye ott van a képmanipulálás, mi több, az effektekkel való roncsolás. Az önbizalom hiánya ugyebár egyenes arányban van a felhasznált effektek számával. A roncsolás ez esetben valójában javítást, sőt rejtőzködést jelent. Ebben a kategóriában még ott vannak az erőltetetten kihívó pózok és arckifejezések, valamint az alulöltözöttség. Aki ilyen egyszerű eszközökkel próbálna megfogni - hát engem, egy kicsit is érettebb gondolkodású férfiként, biztosan hidegen hagyna. Az ilyen nőkből nekem egyszerre áradna az önbizalomhiány, az önzés és az illojalitás..

Nem mondom, hogy a szépségre nincs szükség. Vagy arra, hogy ki tudjuk hozni magunkból a legjobbat. Még a képmanipulálás is elmegy egy darabig, mert a gépünk, vagy a fényviszonyok, vagy a vágás, stb. nem lettek olyan jók. Na jó, még egy kis plusz is megengedett. De engem biztosan az a fajta szépség fogna meg, amit nem tolnak az arcomba. Ha valaki valahogy úgy képes ragyogni a képeken (és innen már követezik a szubjektív szépség), amit ő önmaga talán észre sem vesz. Természetesen, kedvesen és őszintén, mindenfajta mesterkéltség és erőltetettség (de legalább is annak látszata) nélkül. Például ez esetben a tekintet melegsége mindent elárul.. Az ilyen nő nem szexuális vágyat akar kelteni. Annál sokkal többre vágyik. Nem pusztán behízelegni akar. Az embert, annak lelkét akarja megfogni. Mint egy jó barát, vagy egy szerető társ.. és ugyanakkor vonzó partner. Az szeretném, hogy ne vegyem észre rajta, hogy meg akarja magát szerettetni velem és én azon kapjam magam, hogy mégis megszerettem azt a képet és azt az embert :) 

Fiatalként egyetlen ember, egyetlen vélemény, egyetlen beszélgetés is meghatározó vagy sorsfordító lehet..

Felnőttként az ember már óvatosabb és józanabb, inkább minden véleményből és minden beszélgetésből kirostálja magának azt, ami tanulságos és mint egy darabot a nagy egészbe, valahova beilleszti, valahol elhelyezi a saját véleményrendszerében..

Vezetés

Nagyon sokat tanultam a táncórákon arról, mit is tehet meg egy nő és mi a férfi szerepe.. Nem véletlen, hogy a régi időkben együtt volt a tánc és az illemtan óra.. Mióta táncolok, elkezdtem máshogy viszonyulni ahhoz, mi a férfiak és mi a nők dolga. Vezetés (kezdeményezés) - követés (elfogadás).

A táncban alapvető illem, hogy a férfi kéri fel a hölgyet. Odamegy hozzá, köszön vagy akár bemutatkozik és megkérdezi, hogy szabad-e egy táncra. Ha igen, bevezeti a hölgyet a parkettre egy általa (a férfi által) alkalmasnak talált helyre, tánc közben is végig az ő dolga figyelni a partnerére is, a környezetre is, hogy a partnere is jól érezze magát ill, hogy nehogy nekimenjenek másnak, vagy valamilyen sérülést szenvedjenek. Ezután a hölgyet visszakíséri a helyére, vagy a táncparkett szélére.

Én ma már az átlagos férfiismerőseimhez is úgy viszonyulok, hogy meghagyom nekik a kezdeményezés jogát. Például társaságban, ha találkozunk, nem megyek oda hozzájuk, megvárom, amíg ők jönnek hozzám, köszönnek és beszélgetést kezdeményeznek. Arról pedig szó sem lehet, hogy egy kiszemelt férfira én ráakaszkodjak. Jelzéseket adhatok, de mindig megvárom, amíg ő lép valamit. Hagyom, hogy ő hívjon, ő írjon, ő keressen... Jobban hagyom, hogy ő döntsön dolgokban, kis dolgokban is. Mutassa merre, mikor, hogyan. Ha magától nem megy, akkor szóban is kifejezem, hogy rábízom magam, megkérdezem, hogy "te hogy szeretnéd".

A férfiak szeretik a kezükben érezni a vezetést, az irányítást, hogy nem kényszerítik őket dolgokra. És valójában egy nőnek is nagyon jó érzés, amikor finoman vezetik és a férfi megadja neki azt a kedvességet és udvariasságot, amit egy nőnek illik megadni. Van olyan helyzet, amikor abszolút tudatosan fogom vissza magam, hogy engedjem a férfit a maga szerepkörében  érvényesülni. Úgy vettem észre, ha tiszteletben tartom ezen érzéseiket és vágyukat, nem haragszanak meg, sőt értékelik és inkább jobban tisztelnek érte. Mert egy férfinak is nagyon fontos, hogy tisztelni tudjon egy nőt, mert úgy viselkedik, hogy méltó legyen arra, hogy tiszteljék.

Teccik :)

Nézz körül itt:  http://www.takko-fashion.com/hu_hu/hoelgyek/inspiraciok.html

Divatos, mégis klasszikus szerelések - valódi nőknek :)

Gondolatok..

Amikor bosszant mások gyengesége, meggondolatlan tettei, vagy rossz döntései, végül mindig emlékeztetem magam a Galácia 6:7 bölcsességére: "Ne vezessenek félre titeket.. Mert amit vet az ember, azt fogja aratni is.."

Mostanra számomra az egyik legvonzóbb dolog egy emberben, amikor látom, hogy tudatosan küzd valamilyen hibája, gyengesége ellen. Talán teljesen sosem tud megváltozni és talán időnként visszaesik. De amikor sikerül, mert kedvezni akar a másiknak és mert beismeri, hogy változnia kell, látni a pozitív változásokat, látni az erőfeszítést, nos ez az én szememben nagyon értékes..

Érdekes dologgal találkoztam egy internetes fórumon..

Női hozzászólások, női történetek voltak, tele fájdalommal, szerelmi csalódással. Szívszaggató sorokban meséltek egymásnak a nők a velük történtekről, kiadva szívük bánatát, olykor tanácsokkal segítve egymást. És mivel az élmények többnyire frissek voltak, szinte mindenki megjegyezte a végén, hogy el sem tudják képzelni, hogy fájdalmuk és csalódottságuk valaha is enyhülni fog. Ami nem is csoda, hisz az ember mindig ezt érzi ilyenkor. A fájdalom túlnő mindenen.. Viszonylag régi, 2008-as bejegyzések voltak ezek főként, de a szerelmi bánat örök, tehát bárki magáénak érezhette a szomorú sorokat, aki keresztülment ilyen érzéseken..

És aztán egyszer csak jött egy meglepő bejegyzés. Friss volt. Ez évi. Egy régi lány visszatért. Visszatért elmesélni, hogy ő volt az, aki annak idején beszámolt egy esetről és akkor mérhetetlenül szenvedett, ami úgy tűnt nem múlhat el.. Most mégis, ennyi év után idejött segíteni. Elmesélte, hogy azóta minden megváltozott, megtalálta élete szerelmét és most első közös gyermeküket várják :) És azért írt, hogy erőt adjon azoknak, akik reménytelennek látják a jövőt. Mert minden elmúlik egyszer és az élet még sok meglepetést tartogat. Nagyon tetszett ez a gesztus :))

Gondolatok..

Az elmúlt időszakban két olyan fiúval is beszélgettem, akik rendesek, kedvesek, intelligensek, jó egzisztenciával rendelkeznek.. Ill. egy olyannal is, aki nagyon kedves, jól öltözött, de kevésbé tanult vagy jómódú, ámbár van egy jó kis albérlete és egy tisztességes állása.

Anélkül, hogy a témát felhoztam volna, maguk kezdtek el panaszkodni arról, hogy mennyire nehéz manapság egy normális nővel találkozni. Mintha csak összebeszéltek volna, ugyanazokat mondták: a mai nők rettentően anyagiasak. Csak az számít, hogy a férfinak van-e jól fizető állása, lakása, autója s persze ha van, akkor sem mindegy, hogy milyen. Pénzért szinte bármire hajlandóak. Még arra is, hogy kiszolgáltatottá váljanak és megalázzák őket.. Emellett nem háziasak, nem szeretik a házimunkát, a főzést, hogy rendben tartsanak egy otthont vagy egy férfit. Különben is, a férfi vigye őket étterembe és fogadjon takarítónőt. Állandóan magukkal foglalkoznak, a külsejükkel, hajukkal, sminkjükkel, az aktuális divattal vannak elfoglalva. A pénz kifolyik a kezük közül. Önző módon játszanak a férfiakkal, félreérthető jeleket adva. Hol közel engedik, hol eltaszítják őket, mikor mit kívánnak az érdekeik..

Az egyik fiú élénken ecsetelte, hogy a barátnőjével 2 évig voltak együtt, ebből valamennyit együtt is éltek. A lány jómódú volt, kapott lakást Pesten, fizették neki az egyetemek sorát.. Emellett a fiú átlagos családból származott, dolgozott az egyetem mellett keményen. De ő nem kapott semmit a családjától. A lány lakásában laktak.. Nagy volt rajta a nyomás, a teljesítménykényszer, mert úgy érezte, sosem elég, amit teljesít, még több pénz kell, még többre kell vinnie, hogy tartsa a tempót a lánnyal, sőt túlszárnyalja őt anyagilag.. A kapcsolat mégis megromlott, a fiú állandóan kimerült volt, ami nem csoda, hisz keményen tanult és keményen dolgozott. Nem maradt igazán ideje és energiája a lányra, aki amúgy is folyton elégedetlenkedett vele és ennek hangot is adott.. Végül szétváltak.. És ez a fiú élénken ecsetelte nekem, hogy muszáj külföldre mennie, mert ott a mérnökök háromszor annyit keresnek! Én végighallgattam és annyit mondtam, állj meg egy pillanatra.. Az élet, nem a pénzről, a pénzen megvehető dolgokról szól! A szeretet, a családi kötelék, egészség, béke, nyugalom sokkal-sokkal fontosabb dolgok. És ehhez nem is kell olyan sok anyagilag. Hisz ha az embernek megvan, amire szüksége van, elégedett tud lenni. Nem minden nő vágyik milliókra és aztán otthon egy fáradt, kimerült, ingerült férj társaságára.. Erre kiderült, hogy én nagyon különleges nő vagyok, mert ilyeneket még sosem mondott neki egyetlen lány sem. Sőt.. Én azt mondtam, hogy nagyon szomorú, ha ez így van. Mondtam, hogy higgye el, hogy nem kell, hogy ezt a kényszert érezze magán, mert egy értelmes és józan nő nem fog mindenáron nagy anyagi dolgokat elvárni tőle, hogy erején felül is teljesítsen.

Szomorú, de sajnos én is egyre inkább ezeket látom a mai nőkön. Pedig egy nő jelleme kulcsfontosságú egy családban. Az ő odaadása, önzetlensége, háziassága, a pénzzel való bánása nagyban meghatározza a családi élet alakulását. Talán most kielégítő egy gazdag férfival való felszínes kapcsolat, de mi lesz később? Mire nevel mindez? Most még elvisz étterembe és folyton divatos cuccokban járok, de mi lesz, ha gyerekek születnek? Képes leszek anyaként helytállni, gondot viselni a családra, lemondani számomra fontos dolgokról? Egy önző és anyagias nőből hogyan lesz önzetlen és gondoskodó édesanya??

Nem csodálom, ha sokszor gyönyörű lányok egyedül vagy barátnőkkel járják a plázákat, míg az egyszerű, kedves tekintetű nők babakocsit tolnak..

Úgy érzem mostanában egészen új elvárások alakultak ki felém, ami a kommunikációt illeti.. Mivel a szavak és a kommunikáció világát érzem talán leginkább magaménak (ezt szorosan követi az éneklés :) érdeklődéssel figyelem a változásokat. Az új munkahely is változtatásokat követel tőlem, de erről már meséltem korábban. Sokkal-sokkal lényegretörőbbnek kell lennem. Ez a legjobb szó rá. Kevés szóban elmondani sokat. Világosan, egyértelműen fogalmazni. Elég sokat egyeztetünk dolgokról szóban, sok e-mailt írok, sok ügyet intézek telefonon. A lehető legjobban kell kihasználnom az időmet. Kisebb a cég, több közvetlen megbeszélnivaló van. Illetve szoros munkakapcsolatba kerültem férfi felettesekkel, akik ugye eleve egész másképp kommunikálnak. Rájuk kellett hangolódnom, igazodnom kellett hozzájuk. Ugyanakkor igen művelt, intelligens kollegális társaságba kerültem, amit nagyon szeretek, de ez is egy kicsit kihívás. Aminek kifejezetten örülök, hogy két igazán intelligens, határozott jellemű, ugyanakkor roppant humoros női kollégám sziporkázásának is nap mint nap fültanúja lehetek :)

És aztán ott van persze az életkor. Az embertől elvárnak egyfajta kommunikációs fejlődést az évek múlásával. Persze ezt én magamtól is elvárom. Gazdagabb szókincs, elmésebb fogalmazás, bölcsebb gondolatok, olyanoknak, amiknek nagyobb súlyuk van. Igaz, ez az egyénen is nagyrészt múlik, hogy a szavának milyen hangsúlyt képes kivívni a környezetében. Akár fiatalabbakról, akár idősebbekről legyen szó. Jóleső érzés, mikor azt érzékelem, hogy egyre inkább megállja a szavam a helyét, akármilyen társaságba is kerüljek.. És több megfontoltságot is várnak tőlem. Hogy még inkább a megfelelő pillanatban mondjam a megfelelő szavakat, ugyanakkor tudjam, mikor van ideje a hallgatásnak. Igen, talán így lehetne összefoglalni - több hallgatás és megfontoltabb, lényegretörőbb beszéd. Már nem illik hirtelenkedni, heveskedni, vagy nyersen odaszurkálni másoknak. Érzéssel kell beszélni, nyíltan, őszintén és okosan, ugyanakkor kedvesen, tisztelettel, méltósággal..