Interjú a közszférában

2012. október 08.

Szerencsére annyira azért nem kellett korán kelni. Bár még anyáék itt voltak, akik gondoskodtak róla, hogy ne aludjunk el :) Hiába, ők hozzászoktak otthon a korán keléshez, reggel hétkor már fő a kávé, halkan szól a rádió.. Tehát a szokásos reggeli rutin, fogmosás, válogatás a ruhák között, smink, "kislányom, elmész éhen?" A 61-es villamost választottam. Szerencsére épp bent állt egy 222-es a Moszkván (vagyis Széll Kálmánon :) Felugrottam rá, bekapcsoltam egy kis zenét az mp3 lejátszóban. Szigorúan vidám, pörgős salsa feldolgozásokat! Ez a busz sajnos kicsit hosszabban megy, mint az előzőekben már letesztelt 22-es busz. Szóval kések néhány percet. Így is jó 50 percig tartott az út otthonról. Pár megállóval odébb már Budakeszi van.. A kapunál átvilágítják a táskám, kapok egy kártyát. 2. emelet 213-as szoba, szemben a lifttel. Két kedves nő fogad, tényleg szimpatikusak. Tágas, fényes irodákat látok. Kényelmes fotelokba ülünk. A kérdező úgy hatvanas lehet, az elnökhelyettes. Ő ül velem szemben. A másik hölgy hívott be, ő olyan negyvenes. Szolid, átlagos megjelenésű nők. Rögtön a lényegre térnek. A közalkalmazotti bérek nagyon alacsonyak, még a cafeteriaval kiegészítve is. Sajnos.. Pedig szeretnének ők fenntartani egy színvonalat, értelmes, jól szituált, jól képzett kollegákat felvenni, de tudják, hogy ezek a fizetések nem vonzóak.. Legfeljebb a stabilitás, a bejelentett munkaviszony, hogy hamar lehet végezni (fél négykor) és hogy jó a kollektíva. Engem egy GYES-ről visszatérő, állítólag nagyon kedves három gyermekes anyuka mellé képzeltek el. Ő lenne az én bíróm. Én meg az ő jegyzője.. Fészkelődőm a nagy fotelben.. Nem is olyan egyszerű ám ez a döntés. De ennyi pénzért.. Hajjj...
Hamar ott vagyok újra a Moszkván. Még van jó harminc percem a következő interjúig. A térkép szerint gyalog is hamar megjárom az utat. Éhes vagyok. A Mammut mellett megláttam egy Brunch-ot! Jé, még az amgenes időkben jártam oda az Arany János úti üzletükbe. A régi szép időkre emlékezve beugrom egy reggeliért. Úúú, drága, különösen most, de rászánom magam. Hmm, hát igen, ilyen egy igazán finom szendvics, mentegetem magam, hogy ezért tényleg megérte :) Elsétálok a Kitaibel Pál utca sarkáig. Régi, míves épület: Országos Meteorológiai Szolgálat. Bent nagy belmagasság, kongó üresség, kávéautomata, aranyos portás bácsi, aki az 1. emeletre irányít. Benyitok, hatalmas tanácsterem, régi festményekkel és sok zölddel. Csupa negyvenes hölgy ül az asztalnál, meg is lepődöm. Egy-ketten már beszélgetnek egymással, ilyenkor mégis csak ismerkedik az ember, hát mit tehet. Bár egymás versenytársai vagyunk. Mindig fura az ilyen helyzet, a csoportos interjú. Én még nem beszélek, csak hallgatok, leveszem a kabátom, elrendezem a dolgaim. Kisvártatva befut még néhány hölgy, ha lehet még idősebbek. Még inkább csodálkozom, mit is keresek itt. Fél van. Bejön egy hölgy és az osztályvezető úr. Néhány szó az intézményről. Kérdés? Nincs. Kiküldenek, egyenként, névsor szerint hívnak majd be kicsit személyesen is beszélgetni.. És a folyosón magamra maradok néhány cserzett, harcedzett, az álláskeresésben jobbára tapasztalatlan, kissé naív édesanyával. Nem vagyunk egy súlycsoport, nem nagyon érdeklődnek irántam, lemegyek egy automatás kapucsínóért. Lent angol felirat a WC-n. Szóval időnként járnak itt külföldiek. A portás bácsi megerősít ebben. Visszamegyek. Tovább hallgatok, még a B meg C betűsek voltak bent. Végre egy hölgy megszólít, aki magára maradt alkalmi barátnője behívása után. Hallgatom a többieket, gyermeki, kissé butácska kérdések, válaszok, történetek.. Tapasztalatlanság, naívság tükröződik a dialógusokból. Ez is meglep.. Egyszer csak szót kapok. És akkor mesélni kezdek. A tapasztaltak higgadt humorával. És ahogy lenni szokott, a többiek csüggnek rajtam, körbe állnak. És mesélek és tanácsokat adok. Hümmögnek.. Én jövök. Elmondom újra okosan összefoglalva az önéletrajzomat. Mosolyognak. Kiszámolják a béremet a bértábla alapján. Nem, nem több mint az előző helyen. Hiába ez egy kormánytisztviselői állás. Még a nyelvvizsga sem segít rajtam. Sokan jelentkeztek ám! - igen, tudom, nyilván.. Lesz még több kör, majd értesítenek. Oké. Elbúcsúzom. Mosolygok, nem lelkesedem. Na mi volt? Kérdezi egy negyvenes hölgy, amolyan vidéki tanítónő stílusú, öltözködésű. Utoljára a néptánctanárom, Maci néni hordott ilyen ruhákat. De ő mindenkitől megkérdezi boci szemekkel és mindenki ugyanazt mondja. Hiába, van akinek egyszerűen beszélnie kell, csak hogy beszélhessen. Hát elmondom ugyanazt, amit mindenki. Még egy kicsit mesélek, csüggnek rajtam, körbe állnak, hümmögnek. Kijön az utánam következő jelölt is, aki még előbb megszólított kedvesen. Végül vele távozunk együtt. Sok sikert kívánunk egymásnak a sarkon, amikor elválunk. Visszateszem a zenét a fülembe. Na, hát valahogy így nem leszek közalkalmazott!