Valami furcsaság jutott tegnap eszembe :) Többször látni olyan rabokat a tévében, akiket hosszú időre elítéltek, hogy hogyan is élik meg a rabságban töltött éveket. Általában eleinte önsajnálattal kezdik, talán egy-két évig csak vegetálnak. De ezután gyakran fordulat következik be. Elfogadják a helyzetet és azzal kezdenek el foglalkozni, mit tudnának kihozni belőle, hogyan tudnák a hasznukra fordítani a múló időt. És ekkor kezdenek testedzésbe, elkezdenek olvasni, tanulni valamilyen tanfolyamot, iskolát, új szakmát. Egyszóval elkezdik saját maguk intenzív fejlesztését. És örömüket lelik benne, ahogy látják a pozitív változásokat, sikerélményeik vannak, erősödik az önértékelésük, fejlődik a személyiségük. Mert most bőven van idejük magukkal foglalkozni, pallérozni az elméjüket és fitten tartani a testüket. Szerintem (jó esetben) valahogy így élik meg sokan az egyedülállóságot is. Eltart egy ideig az önsajnálat.. Aztán ezen túl tudnak lépni és önmaguk fejlesztésére kezdenek koncentrálni. Elkezdik edzeni a testüket, a szellemüket. És így jó érzés tükörbe nézni, jó érzés beszélgetni, jó érzés világot látni, tapasztalatokkal gazdagodni. Pozitívak a környezetünk visszajelzései is. Megmarad az érzés, hogy értékesnek tartom magam. Valójában minden jó társas kapcsolat alapja az önmagunkkal való megbékélés, az elégedett, kiegyensúlyozott önkép.
Találtam ezzel kapcsolatban egy remek, pontokba szedett tanács sorozatot. (És örömmel állapítottam meg, hogy többet már magam is alkalmazok jó ideje - például, hogy adjak a külsőmre, hogy "bókoljak" másoknak, hogy pozitív előadókat hallgassak és gyakoroljam a nyilvános beszédet, hogy végezzek önkéntes munkát, a pozitív monológ, hogy ne nézzek romboló filmeket, vagy hogy igyekezzem pozitív, építő társasággal, barátokkal körülvenni magam :) Ha bárkinek egy kicsit segíthetek vele, már megérte megosztani, én igazán hasznosnak találtam, íme:
http://www.felemelokapcsolatok.hu/cikkek/az_onertekeles_meghatarozo_2resz.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése