Eléggé felkeltette a kíváncsiságomat ez a Pán Péter-szindróma és egy kicsit beleástam magam a témába.. Cikkeket olvastam, riportokat néztem. Megtudtam, hogy gyakorlatilag egy egész generációt azonosítanak ezzel a jelenséggel, méghozzá pontosan az én generációmat, a "80-asokat". Jellemző rájuk, hogy a szüleik eltartják őket, hosszú-hosszú évekig tanulnak, amit szintén a szüleik pénzelnek, dolgozni nem nagyon akarnak (pláne nem kevés pénzért, mert "ha már csak százezret fizetnek, akkor minek menjek már el"..), ahogy elköltözni, önálló, felelősségteljes életet élni sem.. Nem nagyon vannak kitűzött céljaik, inkább elvannak kényelmesen a családi fészekben, ahol főznek-mosnak-takarítanak rájuk. Még a lányokra, nőkre is.. Nekem ez annyira megdöbbentő! Vajon mit tudtak az én szüleim, amit ezeknek a fiataloknak a szülei nem?

Mert hogy a szülők is hibásak ebben a megrekedt életformában. És hogy miért mondom, hogy hibásak? Miért nem lehet jó ez a családi együttélés? Természetesen azzal semmi gond nincs, hogy együtt van a család. Viszont az ember életének vannak természetes, egymást követő ciklusai, amik hozzájárulnak az egészséges (felnőtt) személyiség kialakulásához. Ha az életük megreked valahol, akkor a személyiségfejlődésük is megakad! Pedig egyszer ezeknek a fiataloknak is saját életet kell majd élniük, sőt gyereket is kell(ene) nevelniük. Vajon milyen szülő lesz így belőlük? Hogyan fognak a saját lábukra állni, döntéseket hozni és azért vállalni a felelősséget? Hogyan fognak elköteleződni egy komoly társ mellett, akiért szintén felelősséget kell vállalni, a gyermekekről már nem is beszélve? Mert hogy ezek a fiatalok ezektől a dolgoktól is ódzkodnak. A kapcsolataik felszínesek, ideig-óráig tartanak, amíg egy időre kényelmesnek érzik.. Hogyan lesz így egy nőből felelősségteljes, gondoskodó anya, akit huszon-harmincéves korában ugyanúgy eltartanak, mint gyerekkorában? És hogyan lesz így egy férfiból valódi családfő?? Azt találtam, hogy tele van az internet azon nők siralmaival, akik évekig küszködnek gyerekes, éretlen férfiak mellett. Próbálnak valahogy otthont, egzisztenciát teremteni, berendezkedni egy komoly, hosszútávú életformára, míg ezek a férfiak könnyed életet élnek (leginkább a sajátjukat továbbra is), elvannak egy ideig a kapcsolatban, amíg a maguk számára kielégítőnek találják, de nem veszik komolyan mellettük azt a nőt, aki annyira törekszik, vezetést egyáltalán nem tudnak nyújtani, érzelmileg és lelkileg éretlenek, nem tudják sem megérteni, sem támogatni a párjukat. És ehhez hozzájárul, hogy otthon nem láttak jó szülői mintákat. Csak veszekedést, meg nem értettséget, esetleg válást. Nem volt jó a kapcsolatuk az édesapjukkal (édesanyjukkal), amiből épülni tudtak volna. És sokan még társadalmilag sem tudtak jól szocializálódni. Ezért nem lett egy stabil, kiegyensúlyozott énképük. Vagy önbecsülés hiánytól szenvednek, szoronganak, vagy nagyképűvé válnak. Sokszor a tudásba menekülnek, amit megszereztek (iskolában), mert az az egy dolog van, amiben tényleg  jónak érzik magukat. Nem tanulnak meg helyesen, érzékenyen bánni másokkal. Sokszor egyszerűen csak sztereotípiákat követnek. Az a fura, hogy a nők gondoskodó énje mégis vonzódik ezekhez a férfiakhoz és eleinte jó érzés lehet, hogy segíteni próbálnak.. de egy idő után minden nő besokall egy határozatlan férfi mellett..

Az én szüleim sohasem kötöttek magukhoz. Mindig is azt láttam, hogy dolgos emberek, akik mindenért megküzdenek. Minket is erre neveltek. Kis gyerekkorunktól másik faluba, városba jártunk önállóan iskolába. Otthon segíteni kellett a házimunkában és rendnek kellett lennie. Édesapám egyértelműen a család feje volt. Nem kényeztettek el, tudtuk, hogy az élet költséges és spórolni kell. Nem buzdítottak arra, hogy a végtelenségig tanuljunk tovább. Mi egy kézzelfogható szakmát megtanultunk és kifejezetten vágytunk  arra, hogy haladjunk az élettel tovább az iskola elvégzése után, hogy dolgozzunk, önállóan tartsunk fent egy lakást (albérletet), hogy megtanuljuk teljesen egymagunk eltartani magunkat, gondoskodni egy háztartásról, beosztani a pénzt és megoldani az életben felmerülő egyéb nehézségeket. Szilárd meggyőződésem, hogy ez előnyös folyamat volt. Annyiszor hallgattam már végig korombeli fiatalok - számomra érthetetlen - laza, felelősség nélküli hozzáállását, hogy most végre megértettem, honnan eredhet a gond.

És persze nem hagyhatom ki semmiképpen, hogy a bibliai nevelés mennyire sokat segített ebben is! Hiszen évezredek óta tisztán, röviden, egyszerűen kimondja a női-férfi, házastársi, szülői, gyermeki szerepek mibenlétét. És ezek nem avulnak el. Az emberek ehelyett rengetegféle együtt élési formát, alternatívát kitalálnak és a társadalom lassan darabjaira hullik.. A család egysége (apa-anya /házasságban/-gyerekek) még a szakértők szerint is minden kétséget kizáróan a legideálisabb létforma az egyének személyisége és boldogsága, elégedettsége szempontjából. Ebben pedig érték maga az ember. Gondolkodtam azon, hogy miért ennyire időlegesek manapság a párkapcsolatok. Mert az emberek úgy bánnak egymással is, mint egy tárggyal, amit le lehet cserélni, ha már nem kell. Hozzászoktak az elmúlt évtizedekben, hogy szinte semmiről nem gondolkodnak tartósan, hosszútávon! Elveszett az ember értéke! Azt mondják, hogy a szabadság (szabadosság?) jó, az hiányzott nekünk. És hova vezetett?? Mennyivel lett jobb a társadalom? Tele vagyunk egyedülálló anyákkal, válásokkal, félresiklott életekkel és mérhetetlen sok csalódással. Mindig felbosszant, amikor azt mondják, hogy "nekik nem kell a papír" ahhoz, hogy boldogok legyenek. A házasság nem egy papír!! A házasság egy elrendezés, egy intézmény, egy nagyon komoly eskü, egy fogadalom. Miszerint én fogadalmat teszek arra, hogy hűséges leszek a másikhoz és kitartok mellette! És az emberek sem a másikban, sem magukban nem bíznak annyira,  hogy ezt meg merjék fogadni!! Ez a fogadalom pedig sokkal erősebben késztet, hogy a gondok elől ne meneküljenek (kifelé) a felek, hanem igyekezzenek megoldani, közösen. Ezt a kutatások is mind alátámasztják. És szerintem sokan egyszerűen az esküvőre vágynak igazán. Pedig inkább a házasságba tennének bele annyi erőfeszítést, mint az esküvő megszervezésébe.. És olyan könnyedén el lehet válni, hogy nem csoda, hogy aprópénzre váltották már ezt az egykor oly komoly fogadalomtételt.

Igen, azt kell hogy mondjam, hogy minél idősebb vagyok, minél több mindent látok és értek meg összefüggésében magam körül, annál inkább becsülöm a Biblia időtálló, egyszerű bölcsességét! Nem terjed ki minden apró részletre és mégis az alapelvek önmagukban elegendők ahhoz, hogy az élet minden területén a helyes irányba tereljenek és egészséges személyiséget fejlesszenek ki és olyan emberi kapcsolatokat, amikben boldogok lehetünk! Olyan célok elérésére buzdít, amelyekben valódi megelégedettséget érezhetünk! Ki más adhatna ilyen jó tanácsokat, mint Az, aki a legjobban ismeri az emberi természetet? A nőt, a férfit, az anyát, apát, gyermeket, nagyszülőt, árvát, özvegyet... Ez valóban "felülről jövő bölcsesség" és én napról-napra hálásabb vagyok, hogy ismerhetem, látom, hogy mennyire helyes úton tart, milyen szilárd értékeket, erkölcsöket ad és én nem vágyom kicsit sem máshogyan élni!