Az elengedésről..

Nagy tisztelői lehetnek Váczi Eszternek, mert még több éves számait sem találom egyszerűen a neten. Sajnos.. Pedig nagyon szeretnék még mutatni nektek! Valamit tennem kell majd ez ügyben :) A Youtube-on vajon lehet saját videót csinálni egy zeneszámból, vagy mindenképp egy videót kell feltölteni? Utánanézek..

Múlt délután hazafelé sokat hallgattam a "Tegnap" c. számot. Mostanában rengeteget gondolkodok az elengedés képességén. És ez a dal éppen erről szól. Hogy lerakom arra a bizonyos zöld padra a terheket, az emlékeket és ott hagyom.. mert már ott tudom hagyni. És "nem kérem vissza már, nem nézek vissza rá"..  Ááá, mégis rátaláltam, hol máshol, mint az mtv1-en :) Váczi Eszter - Tegnap  Szóval én eléggé egy merengő ember vagyok, sok szempontból a múltban élő. Ragaszkodom a szenvedéseimhez. Újra meg újra átadom magam nekik és gyötröm velük magam. És ez így nem jó. De hát ugye vagyunk megint csak mi ( igen, még mindig az a MI, akikről korábban írtam..) akikben erős a ragaszkodás, nehezen lépnek túl bizonyos dolgokon. Merthogy ismerek többeket, akiknek valahogy sokkal könnyebben megy.. És néha annyira irigylem őket.. Félreértés ne essék, tudom én persze jól, hogy természetesen a szenvedések is az életünkhöz tartoznak, a tapasztalatainkhoz, ahhoz az úthoz, amin csak és egyedül mi járunk, ahhoz a személyiséghez, ami kizárólag csak nekünk van. Sőt, a sokat szenvedett, sebzett emberek általában érzékenyebbek, empatikusabbak, kifinomodnak a szenzoraik az apró rezdülésekre is. És ez utóbbiakról ki mondaná, hogy nem egy értékes dolog? Persze azért lehet, hogy jobb lett volna mégis elkerülni őket.. Azt már nem tudom meg, nélkülük milyen lennék. De mégis.. Vannak dolgok, amiken túl kell(ene) tudni lépni. Mert már mindenki ezt mondja: Tedd túl magad rajta! És tényleg, olyan ésszerű lenne és mégsem teszem. Egy rossz élethelyzet, aminek vége lett, de akár egy súlyváltozás, aztán anyagi bizonytalanság, ami megoldódott, családi problémák, régi sérelmek, szerelmi csalódások, amik már elmúltak.. Hajj, milyen könnyedén soroltam fel őket ide ebbe a két sorba, holott ebben egy egész élet benne lehet és évek sokasága, hosszú évek kemény munkája, ebben a két sorban.. Érdekes, hogy rövidtávon és alapvetően nagyon megbocsátó ember vagyok és hamar eltekintek affölött, amivel esetleg megbántottak. Nem foglalkozom velük többé. De komolyabb dolgokban már nem vagyok ilyen nagyvonalú magammal.

Talán azok a legnehezebb helyzetek, amikben mások is érintve voltak, illetve a velük való kapcsolatunk okozta a fájdalmakat. Amikor egy személybe vetett hitünk inog meg. Az nagyon nagy pofon tud lenni. Vajon az erős ragaszkodás tulajdonsága lenne mégis a természetes és nem kéne érte hibáztatnom magam - mert alapvetően ez a jó, és ez garantálna egy hosszútávú, hovatovább életre szóló kapcsolatot és sosem szabadna lazábban hozzáállni egy kapcsolathoz - és az a természetellenes, hogy egy ember iránt (hosszú időn át tartó) észérvekkel kell legyőznünk a szeretetünket? Vagy ez az életünk más területén is megnyilvánuló, felesleges görcsösség, makacsság lenne? Jócskán túl azon ami még ésszerű, mert a sértődöttség, csalódottság nem múlik el? Közben az a másik meg már messze jár.. Ugyanarra a következtetésre szoktam jutni, valami egyensúlyt kell keresni ebben is: hogy egyrészt türelmes és megértő legyek önmagammal, másrészt neveljem, tanítsam is magam, ha érzékelem, hogy valami túl sok és az életben már sokszor bánatot okozott. Nekem ez egy tanulnivaló, leginkább önmagamért kell fejlődnöm ebben.. Oké, ez és ez megtörtént velem a múltban, és meggyászolom, ahogy kell, de ez már jó ideje elmúlt, vége van, nem emlegetem fel, nem rágódom rajta, nem veszem elő és porolom le időnként. És nem reménykedem hosszú időn át, hogy egyszer csak varázsütésre minden megváltozik. Hiszen igazából jó az, ami most van és mégis mérgezik a régi rossz érzések és nem tudom élvezni a mostani jót. Pláne nehéz így előretekinteni.. Mindennek megvan az ideje, de ahol nincs fa, ott kialszik a tűz. Ezt kéne megtanulni, hogy tudjak lassan/hamarabb leállni a farakással :) Vannak mégis dolgok, amiket sikerült lezárni, ez mondjuk reménnyel tölt el, hogy más dolgoktól is idővel megkönnyebbülök majd. Bárcsak vissza tudnék emlékezni, hogy hol volt az a pillanat és mikor, amikor sikerült átbillenni.. Az egyik legeklatánsabb példa: nem olyan régen életem egyik nagy szerelme egy rendezvényen egy pár sorral mögöttem ült a várandós feleségével.. Néhány éve ha ezt mondta volna valaki, elviselhetetlen lett volna még a gondolat is! Most meg már itt van és titokban valami elégedettséget éreztem magamban, hogy ezt le tudtam zárni már, attól függetlenül, hogy különös érzés volt, azért közömbös nem tud maradni az ember. Szeretem ezt a bibliaverset: "Ideje van a keresésnek és ideje van elfogadni, hogy valami elveszett.."   Ideje van..


Még egy történet kívánkozik ide, amit szeretek és gyakran mondogatok magamban és talán ti is jól ismeritek:

Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokban vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: "ELMÚLIK"