Erőviszonyok

Egy kicsit az erőviszonyokról, amit talán ma mondtam ki először egy beszélgetésben, hogy mennyire fontosak..

Mindenki egyfajta energiaszinten él és létezik, ezzel nem is mondok semmi újat, ezt a tudósok már régen felfedezték. Az egész világunkat energiák mozgása, áramlása, egymáshoz való viszonya határozza meg.. Hozunk egyfajta természetet, van egy alapvető jellemünk, öröklünk is a szüleinktől és alakít is rajtunk az élet. De azért nagyjából az energiaszintünk nem mutat szélsőséges ingadozásokat életünk során. Vannak, akik érzékenyek, nehezen veszik az akadályokat, csendesek, magukba fordulók, de legalább is inkább a magányt kedvelik. Lassabban mennek nekik a dolgok, fáradékonyabbak, nehezen változtatnak, nehezen hoznak döntéseket. Vannak, akik magas hőfokon égnek, tesznek-vesznek, nyüzsögnek, folyton van mit megbeszélniük, megvitatniuk. Szeretik is, ha a dolgok ki vannak mondva. Gyorsan döntenek ha kell, továbblépnek, változtatnak. És persze e két véglet között is van még számos lehetőség.. Szóval nem (csak) arra gondolok, hogy valaki mennyire temperamentumos, hanem hogy milyen intenzitással él meg helyzeteket, vagy például hogyan állja meg a helyét társaságban/közösségben, mennyire tudja/képes érvényre juttatni az akaratát, véleményét, hogy zavarba jön-e ha rákerül a sor, vagy határozottan és magabiztosan tudja kifejezni a gondolatait, mert hisz önmagában; hogy vajon kritikus helyzetekben mindig alulmarad-e; hogy van-e önfegyelme, önuralma, vagy folyton megadja magát annak, ami könnyebb, kényelmesebb, stb. Én úgy látom, hogy az ember barátainak általában olyanokat választ, olyanokkal érzi jól és komfortosan magát, akiknek hasonló az energiaszintjük. Akikkel éppen egy hőfokon ég. Ha nem érzi sem azt, hogy a társa passzívabb, gyengébb hozzá képest, sem azt, hogy folyton felülkerekedik rajta, ami igencsak megviseli az önérzetet. Persze lehetnek kivételek és vonzódhatunk tőlünk eltérő személyiségekhez, de talán, akikkel a legbensőségesebb a viszonyunk, azok hasonlóak hozzánk. Megint igaz lesz a mondás, hogy hasonlót a hasonlóval. És megint megcáfolódik, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Azt hiszem minden fajta emberi kapcsolatban az az ideális, ha minél több a hasonlóság, egyezőség. Ha valakivel együtt élünk, legyen az házastárs vagy rokon, vagy akár egy barát, a harmóniát a hasonlóság hozza. Amikor eltérő energiaszinteknek kell nap mint nap egymáshoz idomulni, ott sokkal több a meg nem értettség, a konfliktus. Még ha ésszel fel is fogunk dolgokat, a napi helyzeteket akkor is egészen máshogy éljük meg és máshogy akarjuk elrendezni. És ez nagyon fárasztó, kimerítő tud lenni :( Akár alá- akár fölérendelt viszonyban érezzük magunkat (ezalatt még mindig csak az energiákat értem), mindkettő kényelmetlen, ebből nem nagyon fakad békés, harmonikus kapcsolat, mert mindkettő magában hordozza az elnyomás/elnyomottság érzését. A megszokott életvezetési szokások mellett tehát a hasonló energiaszint is nagyon fontos, ha együtt akarunk élni valakivel. Mert lehet, hogy ugyanolyan rendszerető és pontos mint én, de mindig otthon akar ülni. Vagy lehet, hogy sokkal szétszórtabb és szertelenebb, ugyanakkor minden ötletemet támogatja és mindenben benne van, amiben én is. Ebben mondjuk nincs tapasztalatom, de talán így is lehet jól együtt élni, ha a szokások eltérnek, de az erőviszonyok kiegyenlítettek.. Hát, nehéz ügy ez, hogy minden klappoljon :) És nyilván minden nem is fog. De az alapvető dolgoknak muszáj egyezniük. Erre pedig jócskán kell időt szánni, hogy mindezen dolgokban kiismerjük a másikat. Sok időbe telik, míg valakinek meglátjuk az igazi énjét. És még ott is eldől, hogy képesek vagyunk-e együtt élni a hibáival, vagy sem.. Persze, alapvetően "a szeretet az egység tökéletes köteléke". Ahhoz pedig végképp érettség kell, hogy ilyen dolgokat tisztán tudjunk látni mind magunkban, mind a másikban..

Ezenkívül úgy látom, bármennyire fájdalmas és nehéz és szeretnénk inkább elkerülni, a bölcs konfliktuskezelés az egyik legfontosabb lecke az életben, amit meg kell tanulnunk, amíg ilyen tökéletlenek vagyunk.. Ez alól nem kibújni kell, hanem inkább fejlődni benne, nevelni magunkat rá, akkor is, ha nehezünkre esik..