Azt hiszem ma egy kicsit új értelmet nyert számomra mit is jelent ez a szó, művészlélek..

Éppen most értem haza a Szipál Martin (fotóművész) - Fehér László (festőművész)-féle fotós előadásról, amiről korábban meséltem, hogy jelentkeztem rá. A XVI. kerületi Erzsébetligeti Színház látta vendégül a hallgatóságot. Nem mondom, eltartott egy darabig, amíg kitekeregtem odáig a bkv-val, a XI. kerületből, de megérte. Egyébként nem véletlen, hogy egy festő és egy fotós együtt tartott előadást, mivel ez a két művészeti ág kéz a kézben jár. A fotózás alapja mindig is a festészet volt. A kompozíció, a fények, a színek.. Először Fehér László mesélt életéről, munkásságáról, az őt formáló hatásokról, irányzatokról, művészekről. És mennyi apró momentum szóba került: sok-sok gyermekkori emlék vagy épp egy főiskolai tanártól elhangzott mondat, melyek később mind meghatározóak, sőt életre szólóak lettek.. Ahogy például körülírta azt a képet, amit 2-3 évesen jegyzett meg, amint pici karjaival körülfonja édesanyja nyakát és még pontosan emlékszik a bőre illatára, ahogy végigsimította hosszú haját, meg előtte vannak a hajszálak, ahogy elrendeződtek, és az akkori érzések, amiket édesanyja iránt érzett, a szeretet, a ragaszkodás és a feltétel nélküli bizalom. És aztán, hogy hívta édesapját is, hogy ölelje át ő is őket, mert kis szíve érezte, érezni akarta, hogy így teljes a család és így teljes a biztonság, hogy apa is ott van és így mindnyájan együtt vannak és szorosan átölelik egymást.. Pedig azóta eltelt majd hatvan év. Mégis olyan élénk szavakkal, olyan átéléssel ecsetelte ezt a hétköznapi kis helyzetet, hogy becsukott szemmel hallgattam és szinte láttam magam előtt a jelenetet..

Ilyen, ha valaki igazán érzékeny. Annyi emlék megmarad, annyi minden mélyen hat a lélekre. Ilyenek a művészlelkek, nagyon érzékenyek, nagyon finomak a szenzoraik, tele vannak apró emlékekkel, benyomásokkal, víziókkal, álmokkal. Így élik a mindennapokat, hogy akaratlanul is ezerfelé figyelnek, látnak, hallanak, tapintanak, filozofálnak és elmélkednek. És megjegyeznek. Én is ilyennek érzem magam. Kicsi gyermekkoromtól rengeteg emlékem van, amik olyan apróságoknak tűnnek és mégis olyan elevenen élnek bennem. És mindez semmit sem változik az évek múlásával, sőt. Ahogy több az ismeretem a körülöttem lévő világról, úgy bonyolódik egyre inkább a rendszer.. De van még valami, ami fontos. Aki igazán művészlélek, az mindezt a saját kis világot képes valahogy leképezni, kifejezni a külvilágnak, vágyik arra, hogy megnyíljon, hogy létrehozzon, alkosson mindabból valamit, ami a lelkében van. Jó esetben rátalál egy művészeti ágra is, amiben tehetséges. Lehet az szobrászat, festészet, fotózás vagy zene.. Persze bizonyára van olyan, aki mindebben túlzásokba is esik, de szerintem lehet ezt ésszel csinálni, úgy, hogy megmarad a hétköznapi élet és az önkifejezés egyensúlya.

Szipál Martin is egy különleges ember. Már 90 felé jár, ha jól emlékszem. 70 éves fotós tapasztalata van, ebből majd 50 évig Amerikában fényképezett, főleg híres embereket. Ezalatt nyilván nem csak a szakmai, de az emberismerete is igen mélyreható lett. Csodálatosak és hihetetlenül életszerűek a portréi. A főbb momentumok, amiket megjegyeztem róla, hogy szereti nagyon a geometrikus formákat, nem csak önmagukban, de a kompozícióban is mindig megjelentetni, mert ez harmonikus a szemnek. Szereti a valóságnál nagyobb ábrázolást, mert ez is megragadja a tekintetet. Olyan képeket igyekszik készíteni, hogy a nézőt - az alatt az 5 másodperc alatt, amit rohanó világunkban egy kép nézésére tud fordítani - megragadja, sőt, hogy a fotót ha lehet, megjegyezze! Képei egyébként műtermi képek, így a megvilágításuk, a beállításuk is művészi..

Annyiban mindenképpen megérte elmenni erre a fotós estre, hogy végre valami megváltozott bennem. Jó ideje passzív voltam a fényképezés terén, mert valahogy elfogytak a témák, amik érdekeltek, nem éreztem semmi iránt különösebben motivációt. Éreztem a tudásom és a gépem határait is. De most olyan jól esett újra rengeteg csodás fotót végignézni és végre olyan hívószavak jöttek elő bennem egy-egy kép kapcsán, amiket jól esik látni, amiket magam is ábrázolni szeretnék, ilyenek pl: egyszerűség, geometrikus formák, erős mondanivaló, visszafogott színvilág, vagy olyan, amiben csak néhány szín dominál ill. a fekete-fehér ereje. Nagyon tetszenek az utóbbi időben a képpárok is. Ehhez úgy érzem erős intuíció kell, hogy párokba rendezzek képeket valamilyen elgondolás, asszociáció szerint.

Ó, te jó ég, annyi minden kavargott még a fejemben.. Hogy milyen fantasztikus a képi világ, hogy mennyire hat az emberre, amit lát. Nagyon szeretem az erős, vagy nyilvánvaló mondanivalóval teli képeket. Nem annyira a nyílt üzenetek tetszenek, mint inkább az asszociációk. Fantasztikus az ember maga, hogy teret enged a lélek a milliárdféle megnyilvánulásnak és ez a hihetetlenül gazdag világ, ami körülvesz bennünket, az élőlények, a tárgyak, az élettelen és mégis csodálatos univerzum. Felfoghatatlan az a tervezés, ami emögött áll, hogy az élet ilyen, szó szerint végtelenül sokszínű legyen. Emberfeletti dolgok ezek és mindig azok is maradnak!

Aztán a gyermeki lét csodája, amikor minden olyan hatalmas még és minden annyira új és annyira boldog, vagy olyan fájdalmas, de mindenképpen maradandó. Ilyenkor mindig beleborzongok, hogy mekkora felelősség szülőnek lenni, gyermeket nevelni, hisz mindaz, amit gyermekkorban biztosítani tudunk szülőként, az fog később meghatározni egy egész személyiséget, egy egész életet..

És még az is megfordult a fejemben, hogy sutba ezzel az azért jó, hogy szingli vagyok, mert mindenfélével van időm foglalkozni dologgal :) Azt a mondatot szeretem, ami az Anna és a királyban volt, mikor megkérdezték Annát, hogyan élte túl férje elvesztését. Csak annyit mondott, hogy egyik nap jött a másik után. Mindenkinek mást hoz a holnap. Ennyi az élet, minek bonyolítani? :)

Jó érzés volt egy  kicsit elvont dolgokkal foglalkozni, szabadon szárnyalni, elmélkedni és mindezt olyan emberek között, akik nyilván hasonló gondolkodásúak, mint én :)