Most értem haza egy fotókiállításról és a látottak annyi mindenen elgondolkodtattak.. Végre eljutottam a Mai Manó Házba. Két női fotós képeit láthattuk saját betegségükről, a test leépüléséről, érzéseikről, lelki vívódásukról, a családról ugyanakkor reményről és hitről. Mindkettőjüknél rákot diagnosztizáltak.. De végül mindketten felgyógyultak. Eszembe jutottak a Pécsi Onkológián szerzett emlékeim. Betegségről, fájdalomról, halálról.. Írtam, hogy valakit mindig okosabbnak, ügyesebbnek, szebbnek látunk. Vajon meddig? Igazából minden olyan törékeny. Az ott eltöltött idő alatt - már emlékszem - ezt annyira éreztem. Minden olyan múlandó. Persze egy adott élethelyzetben - amikor még talán irigykedünk is - valószínű ez kevéssé vigasztal, de azért időnként nem árt emlékeztetni magunkat rá. Hogy értékeljük az igazán fontos dolgokat. És tényleg szilárdan higgyünk a saját egyediségünkben és különlegességünkben.. És ez akkor is így van, ha valahol elutasítanak vagy kudarcok érnek. Ez egy mellérendelő viszony, nem alá-és nem fölérendelő. Ha megbillen, vissza kell kapaszkodni. Akkor jó, ha a saját kis világunkba visszavonulva tényleg kellemesen érezzük magunkat. Ez nem könnyű, ezt meg kell teremteni, létre kell hozni. Engem ennek az egyediségnek az érzése megnyugtat, elégedettséggel tölt el, mióta rátaláltam, bármilyen gyönyörű, művelt vagy jómódú emberrel is hozzon össze sors.. És talán egy nőnek azért is kell megtanulni ezt a nyugalmat sugározni, mert egykor ő lesz a család támasza, biztos pontja. Igen, hogy egy nőben egyszerre legyen valami huncutság, intellektus, szenvedély, de érződjön a kisugárzásában az otthon melege is..
 Érdekes érzés volt találkozni személyesen, hosszú idő után újra Hegyi Zsolttal is. Sok mindenről mesélt a kiállítás kapcsán, például szülei elvesztéséről és egy régi barátságának újra éledéséről. Jó érzés volt, hogy így megnyílt nekem.. Úton hazafelé még sok mindenen elmerengtem és rengeteg ötletem támadt a fotózásra! A tánc is hiányzik most már egy kicsit és remélem hamarosan énekelhetek is még :)